Minden családnak van egy fekete báránya, ha máshonnét nézzük, egy úttörője. Valaki, aki másképp gondolkodik az életről, a munkáról, a kapcsolatokról, másképp oldja meg a gordiuszi csomókat. Az én családomban én vagyok az, és ez nem mindig a legvidámabb feladat. Az úttörők 3. pontja azonban rám is igaz, hogy „az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik”.
A nagyszüleimnek és a szüleimnek, „rendes” nyolcórás állása volt. Persze mindannyian túlóráztak, úgyhogy a rendszer mégsem működött igazán, de ez egy másik cikk témája. Én is alkalmazottként kezdtem egy újságnál, még egyetemista koromban, de már akkor is különböző műszakokban dolgoztam. Aztán az újság, gazdasági okokra hivatkozva gyakorlatilag ellehetetlenítette a bejelentett munkámat, így kényszervállalkozóvá váltam. Ennyi idő távlatából nem is volt annyira kényszerű a helyzet. Azt viszont tökéletesen megmutatta, hogy az alkalmazotti lét és a „nyolctólnégyig” egyáltalán nem biztos megélhetés.
Ugyanez igaz volt az állami szférás munkámra is. Ha új politikai szelek fújtak, átalakult a szervezet, jöttek a pártkatonák, hozták a saját bagázsukat, és még az én, igen alacsony szintemen is idővel megtörtént a nagytakarítás…
Úgyhogy nem, nem bízom az alkalmazotti lét biztonságában.
Cserébe viszont megküzdöttem a vállalkozóvá válás minden nehézségével. Ahogy visszatekintek, még mindig nem az a legnehezebb, hogy hogyan szerzek üzletet, hogy nem csilingel a telefonom minden hónap 5-én, hanem az, hogy megszabaduljak az összes, sejtszinten belém ivódott negatív szövegtől. Például attól, hogy a vállalkozók csalók, mert csak kemény munkával lehet sok pénzt keresni és a vállalkozók nem dolgoznak keményen. Mind léhűtők. A vállalkozói lét nem nyújt biztos megélhetést.
