Mind az öt ujjukat megnyalták a német drukkerek: a Nemzetek Ligája düsseldorfi nyitányán a vendéglátók válogatottja ötgólos bemutató mérkőzést játszott a magyarokkal. A Florian Wirtz, Kai Havertz, Jamal Musiala szupertrió már-már becsületsértéseket követett el túlértékelt honfitársainkkal szemben, akik úgy táncoltak, ahogyan a gégészprofesszorként is méltán világhírű Hacki Tamás virtuozitását idéző, tobzódó hármas fütyült.
Hazánkfiait mindenekelőtt az itáliai szakvezető, Marco Rossi becsülte felül. Azt gondolta, van olyan jó a csapata, hogy messze saját kapujától, már az ellenfél térfelén letámadjon azzal a vetélytárssal szemben, amelynek kezdő tizenegye a következő klubokat képviselte: Barcelona – Bayern München, Leverkusen, Dortmund, Leipzig – Leverkusen, Dortmund – Leverkusen, Arsenal, Bayern München – West Ham United. S a Real Madrid csak azért maradt ki, mert Toni Kroos visszavonult, míg Antonio Rüdiger kimenőt kapott Julian Nagelsmann szövetségi kapitánytól. Csoda-e, ha a vendéglátó együttes minden poszton jobb játékost állított ki a magyarnál még úgy is, hogy a balhátvéd David Raum kilóg a csapást mérő alakulatból?
Érthető, hogy az Express című kölni lap a csapatkapitány Joshua Kimmichnek és a lipcsei bekknek adott 3-ast, a többieket kivétel nélkül magasabb érdemjeggyel díjazta. (Azazhogy alacsonyabbal, mert Németországban minél kisebb, annál jobb az osztályzat.) Íme: Ter Stegen 2,5 – Kimmich 3, Tah 2, Schlotterbeck 2,5 (Koch 0), Raum 3 (Henrichs 0) – Andrich 2,5 (Stiller 0), Gross 2 (Pavlović 2,5) – Wirtz 1,5, Havertz 1,5, Musiala 1 – Füllkrug 2 (Beier 3).
A német nyomvonalon haladva a magyarok minősítése 4,5 és 5 között, azaz roppant szűk skálán mozogna, mivel labdarúgásunk XXI. századi képviselői Csupati őrmesterre, Sátori főhadnagyra, Bokor századosra emlékeztettek a Kántor című krimisorozatból, bár annak rendőrei sikeresebben nyomoztak hazánk Düsseldorfba delegált detektívjeinél. Kár, hogy Szijjártó külügy-, külgazdasági és futballügyi miniszter csak a szurkolóknak címezte: „ha bármiben segítségre van szükségük, forduljanak bizalommal a konzul kollégákhoz”, mert a pályán lévőknek sokkal inkább elkelt volna az oltalom.
A válogatott tagjai egyenként és együtt is csődöt mondtak.
Ebben tehát elsőrendű szerepe volt annak, hogy Rossi ráküldte az együttest a házigazdákra, akik – gyorsasági és technikai fölényükből fakadóan – rendre lazán kijátszották az őket lerohanni próbálókat, és bizony közelebb álltak a 6-0-hoz, mint a magyarok a 0-4-hez.
Az itáliai szakvezető ezúttal nem tartott előadást arról, a magyarságnak miként kell közelítenie a futballhoz, e helyett töredelmesen kijelentette: „A legfőbb felelős ilyen esetekben mindig az edző.” Hozzátette: „Szégyellnünk kell magunkat, a fiúknak és nekem is, és ha a bosnyákok ellen nem tudunk jól reagálni erre a meccsre, akkor el kell tűnnünk a színről.” Sejtelmem sincs, mi lenne a jó reakció, mert a hollandoktól Eindhovenben 5-2-es vereséget szenvedő délszlávok esetleges legyőzése sem feledtetné a düsseldorfi megaláztatást. Nem tudni, melyik együttes szédeleg még kedden is az ötöstől, ám attól tartok: a következő ellenféllel szemben sem ismételhető meg a németországi lerohanás, illetőleg annak hamvába holt kísérlete. Ezzel a készlettel jobb minél többen hátul állni, és várni az egy-két adódó alkalomra. Jelzem, a hollandok ellen nyilván ugyanaz volna az önveszélyes attak eredménye, mint a németek vendégeként.
Amúgy Rossi abban is tévedett, hogy úgy vélte:
„Kulcsjátékosaink jobb állapotban vannak, mint amilyenben az Európa-bajnokságon voltak.”
Ehhez képest Gulácsi Péter olykor hasonlóképpen mellényúlt, mint Rossi a taktikával; Willi Orban Eb-formáját hozta, nemegyszer úgy cselezték ki, ahogyan akarták; Szoboszlai Dominik jelenléte észrevehetetlen, produkciója értelmezhetetlen volt a német támadó középpályások artistamutatványaihoz képest; Sallai Roland pedig mintha szektorlabdát játszott volna, több ízben a kapu mögötti lelátóra küldte a gömböt.
Fölösleges ragozni: könnyű őszi kerti parti zajlott a németországi pázsiton. Nehéz szívvel néztük. Még az is előfordulhat, hogy nem kell utálni a kormányt, a magyar futballt, sőt a hazát, hogy ebben a nyomasztó másfél órában ne a fejlődés, hanem a visszafejlődés jeleit lássuk.
Olyan volt a találkozó, mint az a ritka ökölvívó-mérkőzés, amelyen egy pehelysúlyú találkozik egy nehézsúlyúval. Majd a kisebbik számára értelemszerűen és fájdalmasan kiderül: ilyen a boksz.
