Az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) nyerte meg a türingiai tartományi választást. Szokás szerint nagy a kísértés, hogy a baloldali és liberális pártok összezuhanjanak, és megkongassák a vészharangot. Megint jöhet a szokásos reakció, az önostorozástól a megújulás követelésén át a „menjünk le vidékre” és „a Nyugat hanyatlása” típusú lózungokig. Pedig a demokratikus kultúra erős Németországban, és biztosra vehető, hogy a mérsékelt konzervatív CDU-tól a szélsőbaloldali Linkéig minden párt karanténba zárja a győztest. De a szélsőjobboldal erősödése mindig figyelmeztetés a többi politikai szereplő számára, hogy a társadalom elégedetlen.
Németországban nem az AfD az első szélsőjobboldali párt, és biztosan nem is az utolsó, amely ráül az elégedetlenség hullámára. Ám idővel mind nekicsapódik a sziklafalnak, ami viszont azt is jelenti, hogy egy újabb hullám csap föl a nyomában. A szélsőjobb elleni küzdelem tehát egy soha véget nem érő munka a demokratikus pártok számára. S persze a szélsőjobboldal arculata is folyton változik, aminek oka egy tragikus időszakhoz való viszonyban rejlik: 1933-1945 óta a szélsőjobboldal sem lehet ugyanaz, mint ami előtte volt.
1945 semmiképpen sem jelentette a szélsőjobboldal végét, még Németországban sem. De hol az eleje? Hol lehet megragadni a szélsőjobboldali gondolkodás gyökerét német területen? Érdemes visszamenni 1871-ig, a „vérrel és vassal” történő bismarcki egyesítésig. Mást jelentett szélsőjobboldalinak és ezzel együtt centralistának lenni Poroszországban, mint Bajorországban, ahol a szélsőjobboldal szeparatista volt. Akadtak azonban közös többszörösök: a századvégen fölerősödő antiszemitizmus, hasonlóan Franciaországhoz, Németországban is a szélsőjobboldal kovászának szerepét töltötte be (Adolf Stöcker antiszemita pártja, Paul Lagarde gondolatai).
A másik ilyen kovász jellegű eszme a pángermanizmus, amely a lengyel kisebbség elporoszosítását (1871 után elnémetesítését) hirdette, majd az aktív keleti gyarmatosító politikát követelte. A pángermán gondolkodók nyíltan megfogalmazták, hogy Kelet-Európa - a Balkánnal és a Duna-medencével együtt - a szemükben olyan, mint a Vadnyugat az Egyesült Államok számára.
A XX. század eleji völkisch mozgalom azon alapult, hogy a Volk (nép, amelyen - eltérően a francia mintától - nem politikai, hanem etnikai és kulturális közösséget értettek) előbbre való, mint az állam (Staat). Az utóbbi csak egy keret, amelyet a Volk kitölt. A népiség ápolása jegyében egy új diákmozgalom indult: 1901-től tömegesen mentek a német diákok falura, táborozni és népdalokat gyűjteni. A Wandervogel (vándormadár) mozgalom ugyan a korabeli reformpedagógiai elméletekben gyökerezett, azonban idővel Julius Langbehn völkisch nézetei, Lagarde történetfilozófiája és az egyébként a szélsőjobboldallal meg a porosz vezetésű német birodalmisággal szembenálló Nietzsche kultúrakritikája mind erősebben hatottak a fiatalokra. (A Wandervogelt végül nem sokáig tűrték meg a hitleri uralom alatt, bár a Hitlerjugend átvett egyes formákat, például a táborozást, a sporttevékenységet.)
A völkisch és gyarmatosító nézetek körül kinőtt egy szubkultúra, széles intézményhálózattal, amelyből messze kiemelkedett az Össznémet Szövetség. Olyan üzletemberek álltak az élén, akik a két háború közötti szélsőjobboldali mozgalmaknál is ott bábáskodtak, például Alfred Hugenberg nagyiparos. Nézeteikben a fajelmélet, a korban divatos szociáldarwinizmus és a militarizmus keveredett, és itt már az „élettér” szó is megjelent. Vagyis majdnem készen állt a későbbi nácizmus szótára, az Endlösung (végső megoldás) kivételével.
Az I. világháború után sorra alakultak a szélsőjobboldali, antiszemita, soviniszta szerveződések, amelyek gyűlölték a weimari köztársaságot, a baloldalt és általában a parlamentarizmust. Mintájuknak az 1917-ben alakult Német Haza Párt tekinthető, amely a háború alatt kritizálta a hadműveletek folytatását, gyengeséggel vádolta a császárt és a politikusokat. Alfred von Tirpitz tengernagy és a párt második embere, Wolfgang Kapp azzal hozott újat, hogy - eltérően a régi, arisztokratikus pártoktól - immár nem a császárnak, hanem a német népnek fogadtak hűséget, de a népet a völkisch felfogás szellemében leszűkítették az etnikai közösségre. A német népet tekintették a birodalom megőrzőjének, és erős tekintélyelvű államban gondolkoztak. Ezzel mintegy kikövezték az utat az 1933-ban hatalomra került nemzetiszocialisták előtt. Ám a nácik hamar félretették az „öregeket”, Hitler csak addig rázta Hugenberg, Papen és többiek kezét, amíg azok alárendelték magukat neki.
1945-öt általában a szélsőjobboldal totális bukásaként szokás emlegetni. De ha kicsit jobban szemügyre vesszük a német pártrendszert, a kép árnyaltabb lesz. Sok egykori náci, aki nem bánta meg nézeteit, menedéket lelt a CDU és az FDP berkeiben.
Sőt, akadt kísérlet a náci múlt feltámasztására is: 1946-1950 között létezett a Német Jogpárt, majd 1949-től 1952-ig, betiltásáig a Szocialista Birodalmi Párt, amelyeknek tagságára tipikusan igaz a mondás, hogy „semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek”. Ezek a pártok nemcsak Németország megszállását, demilitarizálását és a közélet meg a kultúra (féloldalas) nácitlanítását utasították el, hanem Konrad Adenauer kormányát is illegitimnek tekintették, és a Hitler által kinevezett, ekkor a börtönben ülő Karl Dönitz admirálist tartották legitim államfőnek. Továbbá törvénysértőnek bélyegezték az NSZK parlamentje által meghozott összes törvényt, a földreformtól a szociális piacgazdaság kiépítéséig, valamint hatalomra kerülésük esetén az összes német demokratikus, baloldali és konzervatív, kereszténydemokrata párt betiltását tervezték, mivel még mindig az egypártrendszer és a Führerprinzip elvének bűvöletében éltek.
Természetesen a két Németország létét sem fogadták el. A Szocialista Birodalmi Párt vakmerősége odáig terjedt, hogy a párt vezetői komoly terveket szövögettek arról: titokban kiképzett fegyveres különítményekkel megtámadják az NDK-t, és erőszakkal elérik a csatlakozását az NSZK-hoz. Mivel az NDK földjén félmillió szovjet katona állomásozott, ez a terv eleve homokra épült.
Sokan a szélsőjobboldalhoz sorolják az Adenauer-kormányt demagóg gazdasági jelszavakkal bíráló Alfred Loritz ügyvédet is, aki az 50-es években kiérdemelte volna a német Berlusconi vagy a német Trump jelzőt: ígért mindent és mindennek az ellenkezőjét, harsányan nekiment minden politikai erőnek, és hol a föderalizmus védelmezőjének mezét öltötte magára, monarchistákkal meg bajor szeparatistákkal parolázott, hol az erősen centralisztikus jogpártiakkal bútorozott össze.
1952-ben végül betiltották a Szocialista Birodalmi Pártot, és a „német gazdasági csoda” a gazdaságban, az enyhülés a nemzetközi politikában, valamint az 1960-as évek diákmozgalmai, a nácitlanítás fölgyorsulása kihúzták a talajt a szélsőjobboldal alól.
Mégis, az 1970-es években a szélsőjobboldal újra magára talált. Immár új ellenségképet és feladatot lelt magának: az ún. „túlidegenedési kampány” jegyében a vendégmunkások és a más kultúrából érkezők, elsősorban a törökök elleni agitációt. Három párt emelkedett ki az ismeretlenségből e kampány hullámán. Az 1964-ben alakult Németország Nemzeti Demokrata Pártja, amely ugyan a „nemzetiszocialista” helyett a „nemzetidemokrata” jelzőt viselte, de ideológiai pillérei a jól ismertek voltak; a Német Népunió (1971) és a Köztársaságiak (1983).
Az 1990-es évek végétől már a multikulturalizmus bírálata, valamint az elitellenesség dagasztották a szélsőjobboldal vitorláit. 2013-ban pedig az Alternatíva Németországért is színre lépett, amely azóta számos profilváltozáson ment keresztül. Eleinte egy elitista euroszkeptikus pártocskának indult, majd 2015-től fokozatosan a bevándorlás témája került a középpontba. Mára az AfD vette át a felapródozott német szélsőjobboldalon a zászlóhajó szerepet. Hogy a türingiai választási siker mire lesz elég, az még a jövő kérdése.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.