Aleppó ősi városában az iszlám építészetet tanulmányozta ‒ ebből a témából írta szakdolgozatát a Hamburgi Műszaki Egyetemen ‒, akkor találkozott Amallal. Csinos, cserfes lány volt, egy szíriai építésziroda munkatársa; incselkedve Fáraónak becézte. Ám az egyiptomi fiatalember kitért a flört elől, mondván: az ilyen modern nők nem tisztelik a vallást. A románc elmaradt.
Mohamed Atta (1968‒2001), a szeptember 11-i terrortámadások fő szervező-végrehajtója hét évvel ezután vezette bele az eltérített utasszállító repülőgépet a New York-i Világkereskedelmi Központ északi tornyába. A fenti történetet német diáktársa mondta el, tőle idézik annak igazolására, hogy Atta fanatikus volt ‒ amit persze fölösleges bizonygatni.
Hogyan lett az ígéretes építészmérnökből tömeggyilkos? Nincs rá egyszerű válasz. Ritkán említett, de nem elhanyagolható szempont: huszonévesen még szűz volt. Egyike a milliónyi fiatalnak, aki megszenvedte a hagyományos erkölcs és a modern életforma összeférhetetlenségét Mubarak elnök országában. A házasság előtti szex tabu, de családot alapítani drága, sokan meg sem engedhetik maguknak.
Az elfojtott libidóhoz társul a Nyugattal kapcsolatos ambivalencia: a megvetéssel elegy irigység. Szélsőséges indulatokká duzzadhat a frusztráció. Atta Hamburgban is gátlásos volt a nőkkel, udvariatlansággal leplezte. Magányos idegenként élt a távoli, hideg kikötővárosban. Csak az apjának engedelmeskedett, aki kairói tanulmányai után európai diplomát és fényes jövőt álmodott neki.
Ehelyett más muszlim bevándorlókkal együtt radikális politikai iszlamista lett belőle. Afganisztánba ment. Oszáma bin Láden aligha kívánhatott alkalmasabb kivitelezőt az Amerika elleni dzsihádhoz: értelmes volt, műszaki végzettségű, eligazodott a nyugati szokások között, jól beszélt angolul, németül ‒ ugyanakkor nyomorultságában kész volt gyűlöletből pusztítani és elpusztulni.
Ám van itt még egy csavar. A huszadik évfordulón írt a Newsweek hírmagazin Atta és egy másik merénylő, Marvan al-Sehi (1978‒2001) kapcsolatáról. Guantánamói vallomások szerint a bűntársaiknak is feltűnt, milyen meghitt közelségbe kerültek ők ketten. Az előkészületekkor együtt laktak, sülve-főve együtt voltak. Amikor mégis külön kellett válniuk, hívogatták egymást telefonon. Mint egy szerelmespár.
Ha a két fiatalember, mint gyanítják, tényleg egymásba bolondult, vajon hogyan reagáltak? Meglepődtek? Megijedtek? Vezekeltek? Bűntudatból bizonygatták hitüket? Imponálni akartak egymásnak? Nem tudjuk. Bizonytalan az is, miért váltott célpontot al-Sehi a másik eltérített géppel, a washingtoni Fehér Ház helyett miért a WTC déli ikertornyába csapódott: talán hogy ugyanúgy, ugyanott végezze, ahol a barátja?
Hogy számít-e ez bármit is? Valóban nem sokat. Csak szomorú belegondolni, hogy ha másként választanak, akkor nem kell meghalnia háromezer embernek. És hogy éppen a gyűlölt-irigyelt szabadelvű társadalom lett volna az esélyük. Élhettek volna tovább boldogan, ha úgy tetszik, kettesben. Sőt. Azóta akár törvényes házaspárként is.