Látom, hogy kificamodnak a pályák,
bár nincsen szinte baj.
Csak, amit mindenki akar,
legalábbis mindenkitől elvárják.
Korlátlan alkalmazkodóképesség
visz mindenbe bele.
Ilyen a többség élete –
de legalább nincsen érte fizetség.
Önként tesszük tönkre az életünket,
mert nem a mi hibánk,
ha rossz lovat adnak alánk.
Hogy nem stimmel valami, csak feltűnhet.
Ál-lázadók építik ketrecük fel,
de közben nevetik,
hogy bátrak a nézeteik –
bár mindezt cáfolják a két kezükkel,
mi nem figyel a háborgó beszédre.
Mind kétfelé szakad,
aki még egy helyben marad,
mert hazája a káros szenvedélye.
Itt valamikor egy jókedvű hely volt,
legvidámabb barakk.
A humortalanság alatt
azt értem, amilyen gyorsan ez elmúlt.
A filozófiák és újságcikkek
megzavarják fejem.
Ez még nem az a félelem,
aminek jöttétől mindenki retteg.
Elalvás előtt horrorfilmet nézünk,
a művészfilm oda.
A csapongó fantázia,
mint az átlagos férfihaj, meggyérült.
Igen, igen, már minden átlagos csak.
Hol a rendkívüli?
Ki versével elbűvöli
a világot, és így mindent elmondhat.
Vagy zongorán játssza a világ végét,
és kiutat mutat.
Ettől jobb lesz a hangulat,
s nem nagyképű kegyosztás lesz a részvét.
Minden hátsó gondolat összeomlik,
és összeesküszünk:
humortalanok nem leszünk –
a következő megalkuvás-pontig.
A megváltozott ember
és más folyamatban lévő munkák, avagy Lehetséges könyvművet írni? címmel tartja székfoglaló előadását Vörös István – 60. születésnapján – szeptember 20-án, pénteken 17 órától a CEU Auditorium B termében.