- Alkalmazható-e a filozófia?

Először valamit magáról az alapszóról (filozófia) és annak hasznáról. Sokan határozták már meg a fogalmát, jellemzőit, a kultúrában betöltött helyét. Anélkül, hogy betekintést adnék a gazdag szakirodalomba, hadd emeljem ki Oswald Spengler eredeti meghatározását, miszerint a filozófia nem más, mint „védekezés a felfoghatatlan ellen”. Tudjuk, az ember jó néhány, nagyon általános kérdést nem tud megválaszolni. Ilyen rejtély az a dilemma, hogy mi végre létezik maga a világ, és van-e benne valamilyen küldetése az embernek. Az ilyen és hasonló természetű ősrégi problémákról nemigen jut dűlőre az ember, a filozófus is „csupán” kiindulópontokat, felvetéseket ajánl, szüntelenül rákérdezve a „végső” dolgokra. Kérdései mind pontosabbá, mélyebbé és differenciáltabbá válnak. Lássuk be, ez sem kevés! Ilyen megközelítéssel, szerényebb eljárási móddal is eljuthatunk a bölcsesség alapszintjére. Közismert tény, a konkrét tudományok valamikor a filozófiából bújtak elő, és fejlődtek önálló tudatformává. Ám nem arról van szó, hogy a filozófia maga is tudomány lenne, hiszen jelentős – itt nem taglalható – különbség rejlik filozófia és tudomány között. Pontosabb annyit állítani, hogy a bölcsesség szeretete adja vissza a filozófia eredeti fogalmát és lényegét. (A szóösszetétel is erre utal.)

Ha a legutóbbi néhány évtized hazai politikai és ideológiai fejleményeit tekintjük, könnyű felismernünk, hogy történtek durva és kevésbé nyílt behatolások a filozófia kutatásába és oktatásába; akár egyes filozófusok egzisztenciájának csorbítása, olykor lehetetlenné tétele is bekövetkezett. Egyáltalán nem lehetünk nyugodtak, ha például felidézzük az úgynevezett filozófus-pereket, amikor igaztalanul, politikai alapon támadtak jeles filozófia-kutatókat, oktatókat. Ismeretes a Fidesz 2011-es kifakadása, igazságtalan vádaskodása a filozófiai élet ismert képviselői ellen. Valóságos boszorkányüldözés, bűnbakkeresés történt, nemtelen kirohanásokkal, ahogyan például Klaniczay Gábor utóbb nevezte. És keserű tapasztalat, hogy az oktatás- és kultúrpolitika azóta sem erősíti a filozófia pozícióit, nem preferálja a fogalmi kultúra fejlesztését, nagy mértékben háttérbe szorítja a józan gondolkodást és a kívánatos társadalomkritikát. S fordítva: mind nagyobb teret kap a politikában, a kulturális élet működésében, általában a közgondolkodás folyamataiban a lapos gondolkodásmód, a differenciálatlan valóság-magyarázat, amely csak táptalajt ad a hamis képzetek, káros előítéletek kialakulásának.

Másfelől számításba kell vennünk a filozófia általános, ősrégi vonásait: rendkívül elvont tárgyának jellegét, absztrakt mivoltát, a közbeszéd számára sokszor követhetetlennek, mesterkéltnek tűnő kategóriahasználatát, a bonyolult és terjedelmes érveléseket (olykor terjengősségét), a szokatlan, idegennek tűnő szaknyelvi használatát. Ezek a sajátosságok csaknem lehetetlenné teszik a filozófia követését és megértését, mindenesetre hátráltatják megismerését és befogadását. Így azután könnyen kialakulhat a filozófiáról, hogy az csupán kevés kivételezett személy foglalatossága, öncélú szellemi művelése lehet, és úgy ahogy van, lényegében „arisztokratikus műfaj”.

Azonban minden hátráltató külső (politikai és ideológiai) és belső (azaz szakmai) tényező mellett – szerencsére – változatlanul létezik a filozófia. A világon mindenütt él és művelik. Néhány látványos példát hozva: ismerünk „Filozófusok útját” Heidelbergben (hegyoldalon) és Dél-Koreában (bambuszerdőben), „Filozófusok utcáját” Korcula városában (Heller Ágnesék 1968-as tiltakozása tiszteletére), „Filozófusok kertjét” Budapesten (a Gellérthegyen), stb. A filozófia haláláról – szerencsére – nem indokolt beszélnünk, mivel a világ és az ember létezésére, viszonyára történő faggatásunk, kérdezésünk végső soron az ember örök vágya és kíváncsisága. És bizakodhatunk: a filozófia önmagában is képes belső megújulásra. Ennek egyik markáns kísérlete lehet az úgynevezett alkalmazott filozófia, amiről az alábbiakban néhány „felhívó” gondolatot fogalmaznék meg.

Ismerünk alkalmazott pszichológiát, pedagógiát, etikát, matematikát, művészetet, egészség- és sporttudományt, társadalomtudományt, muzeológiát, stb. De mit keres a filozófia rendkívül absztrakt világában az „alkalmazott” jelző és megszorítás? Nem fából vaskarikát csinálunk-e akkor, amikor a filozófiát, mint fogalmi kultúrát, a mindennapi alkalmazás szintjére próbáljuk leszállítani? Ne siessünk a válasz megadásával!

Elvileg így válhat a filozófia és a filozofálás a kevesek kiválasztott privilégiumából sokak számára elfogadott életérzéssé, látásmóddá, a mindennapi életben is végzett műveletté, természetes gyakorlattá. Mondjuk így: alkalmazott filozófiává.

Szókratész és Cicero merész felismerése és gyakorlata igazából sokáig nem tudott gyökeret verni. Néhány szerény próbálkozástól eltekintve, valójában csak a XX. század második felétől bontakozott ki a „földre hozott” filozófia. Azóta viszont szembetűnő a térnyerése. Nyugati kultúrkörökben évtizedek óta működnek alkalmazott filozófiai társaságok, egyetemi tanszékek, folyóiratok, kutatócsoportok; konferenciák, könyvpublikációk születtek. Ezek után joggal kérdezhetjük: mitől más az alkalmazott filozófia a hagyományos, klasszikus, „hivatalos”, akadémikus filozófiától? Nem taglalva a két filozófia közti bonyolult kapcsolat kérdését, azt gondolom, az alkalmazott filozófia három sajátosságát mindenképp érdemes látnunk.

Az alkalmazott filozófiát – ahogyan két brit klasszikusa, Brenda Almond és Donald Hill hangsúlyozza – mindenekelőtt a gyakorlat-központúság jellemzi. Azaz nem önmagából, a fogalmak belső rendszeréből indul ki, és főképp nem azok puszta (sokszor öncélúnak tűnő) kibontásából építkezik, hanem a mindennapi élet, a gyakorlat konkrét, aktuális, nagy társadalmi visszhangot kiváltó, társadalmi súlyú problémájára reagál. Olyan dilemmákat, az emberek nagyobb tömegeit érintő és megmozgató konfliktusokat vizsgál, amelyek sokakat érdekelnek. Gyorsan a közbeszéd tárgyává válnak bizonyos kérdések, s az alkalmazott filozófia szisztematikusan foglalkozik is azokkal, és próbál kidolgozni valamilyen markáns álláspontot. Lásd például a klímaválság hatásait, vagy éppen a COVID-19 társadalmi következményeit.

Az alkalmazott filozófus a vizsgálandó tárgyát elsősorban nem a lételmélet és/vagy ismeretelmélet, hanem a moralitás szempontjából veszi bonckés alá. Az adott témát erkölcsi megítélések és értékek alapján vizsgálja. Legfőképp az érdekli, hogy az adott társadalmi jelenség, maga a probléma kinek az érdekét szolgálja, kinek a számára jelent jót, kinek rosszat, és általa vajon csak az egyén gazdagszik-e, a közjó vajon csorbát szenved-e. Különösen fontos számára a felelősség és a társadalmi igazságosság kérdése. Próbálja tisztázni, majd meggyőzni az olvasóit (az egyéneket és a közösségeket), nem titkoltan magukat a politikai és a gazdasági élet irányítóit arról, hogy minden fontosabb társadalmi probléma megértésében és megoldásában felmerülnek morális megfontolások, vonatkozások, amelyeket figyelmen kívül hagyni szűklátókörűség, sok esetben elhibázott lépés lenne. Mert lehet ugyan élni, sőt boldogulni morál nélkül, vagy annak ellenében, ám az emberlényt mégiscsak az különbözteti meg az emberen kívüli élő természettől, hogy a társas együttélés és működés igazoló és lelkesítő alapját sokszor olyan belső tényezők, erők formálják, mint adott erények, hitek, elvek, morális értékek. Aki ilyen alapon szervezi életét, magatartását, az másként, emberi (azaz humánus) módon látja a világot, embertársait és önmagát.

Végezetül az alkalmazott filozófia bátran és eltökélten támaszkodik az egyes szaktudományok fejlődésére, s ezt a meggyőződését nyilvánosan felvállalja. Nyilván a klasszikus filozófia sem közömbös a tudomány aktuális fejlődése iránt, azonban hajlamos arra, hogy önmagából, saját észbeli-logikai levezetésekből, eszmefuttatásokból építsen öntörvényű világot, abban a hitben, hogy ez biztosítja számára a független és szabad gondolkodást. Az alkalmazott filozófus viszont elsősorban a szaktudományokból táplálkozik, gyorsan és rugalmasan reagál azok legújabb eredményeire. Ráadásul kifejezetten szorgalmazza is az átlátható, érthető és nyilvános disputák létrejöttét.

Hadd hozzak fel két markáns példát az alkalmazott filozófia utóbbi témaköréből és alkalmazásából. Legyen ez a mesterséges intelligencia látványos térhódításából, illetőleg az ifjúság politikai színre lépéséből adódó tanulság. A vizsgálódások – anélkül, hogy részletezném – arra figyelmeztetnek, hogy maga a társadalom (a politika, a gazdaság, a média, az etika, a pszichológia, a pedagógia stb.) mennyire nincs még tudatában és felkészülve a mesterséges intelligencia új alkalmazásaira, főképp reális veszélyeire, és milyen távol vagyunk a kívánatos és szükséges felelősség kialakításától. Ami pedig az ifjúság kérdését illeti, a fiatalok legutóbbi nagymérvű politikai részvétele figyelmezteti a hatalmi gépezet és az intézmények irányítóit, hogy komolyan még nem szembesültek a tüntető fiatalok táblaszövegével (Elloptátok a jövőnket!). Muszáj sokkal hatékonyabban és valóban felelősen foglalkozni azzal a dilemmával, hogy tudniillik kié az ifjúság, és kik felelősek sorsáért?

Néhány évtizeddel korábban egy jól ismert felelős politikai vezetőnk mondta: „nem kell nekünk filozófus, mi az ördögnek”. Úgy vélem, fölöttébb méltatlan, nagyon is szűk látókörű, kisszerű kijelentésről van szó. Ennek ellenére bízhatunk abban, hogy mind többen belátják, filozófiára ma is változatlanul szükség van. És az alkalmazott filozófia jelentőségét sem indokolt tagadni vagy szapulni szakmai féltékenységből (vagy bármi más okból). Hiszem, hogy végül is mindkettő saját épülésünket szolgálja. Zárásként utalnék egy örvendetes tényre: hazánkban 1998 óta működik (az MTA mellett) az Alkalmazott Filozófiai Társaság, igaz, szerény formában és szolid fogadtatással.