;

kritika;sorozat;Netflix;

A sorozatban Jeff Goldblumot (szemben) Zeusz szerepében egyszerűen nem lehet nem szeretni

- Jeff Goldblum, az emberarcú isten

Nem bízta a véletlenre a Netflix az aktuálisan felkapott sorozatának sikerét. A Kaos című széria egyenesen a görög mitológiát meséli újra életközepi és szerelmi válsággal küzdő istenekkel, és egy nagyon szerethető szereplőgárdával. Ha egy szóval kellene jellemezni, talán a zavarba ejtő lenne a legtalálóbb kifejezés.

Most megkaptuk. Addig-addig hajtogattuk, hogy a görögök óta semmi új, semmi eredeti nem született, míg végül tényleg csak visszatértünk a kályhához, jobban mondva az ókori nyugati civilizáció bölcsőjéhez. Mondhatnánk, végre. Végre nem a görög héroszok 21. századi bóvli másolatainak ezerszer újrajátszott kalandjaival kell beérnünk, hanem magát az eredeti mítoszt kapjuk meg. Azt a mítoszt, amely az emberrel, a világgal, illetve az egész mindenséggel kapcsolatos kérdéseket hivatott magyarázni az emberiség filozófia előtti történelmében. Tulajdonképpen ezzel kezdődik a kultúránk, így egészen jogos az a feltételezés, hogy a görög mitológia főbb szereplőinek és eseményeinek képernyőre adaptálása tuti recept. Csakhogy ez feltételezés, úgy tűnik, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen...

Ha jellemezni kellene a Netflix Kaos című sorozatát, akkor talán a zavarba ejtő lenne a legtalálóbb kifejezés. Olyan széria ez, amely esetében az első egy-két rész ledarálása után még a bölcsészettudományokon edződött elmében is felmerül a kérdés, hogy mi is volt az, amit az elmúlt két órában látott. Ha viszont nem adjuk fel rögtön az elején, akkor a következő pár epizód alkalmával már némileg tisztul a kép, és az előttünk feltáruló világ is érthetőbb lesz. (A világ amely egyébként sem nem az ókori hellén civilizáció, sem nem az istenek által uralt modern kor, hanem ezeknek egy lazán kapcsolódó furcsa egyvelege.) Igazán azonban még a sorozat felénél sem sikerül hitet tenni amellett, hogy most akkor jó-e, vagy sem ez a széria. A döntő pillanatig egészen az utolsó egy-két részig várnunk kell, akkor viszont már azon kaphatjuk magunkat, hogy ujjainkat keresztbe téve szorítunk Eurüdikének. Tényleg zavarba ejtő.

Ami azonban egyértelműen pozitív, az a szereplőgárda. Jeff Goldblumot Zeusz szerepében egyszerűen nem lehet nem szeretni, még úgy is, hogy nagyjából ugyanazt a karaktert hozza a Kaos-ban, mint amit a Thor: Ragnarökben láttuk tőle. Imádnivaló, ahogyan a kicsinyes, életközepi válsággal küzdő istent formálja meg a maga kis old scool melegítőjében és szatén köpenyében. Ahogyan agyaggalambként lövi ki szolgáit (akik egyébként labdaszedő fiúk) csak azért, mert eltűnt a kedvenc karórája. Goldblum azon kevés színészek egyike, aki hihetően tud egymással szöges ellentétben álló vonásokat megjeleníteni egy karakterben, és ezért is válik annyira impulzívvá a semmivel sem törődő, de mégis gondterhelt és folyamatos megerősítésekre szoruló emberarcú isten ábrázolása, amely tulajdonképpen jól illik egy modern kori Zeusz-értelmezésbe. Egy szó mint száz: Goldblumnak ajándék ez a szerep, ő pedig meg is hálálja ezt.

Hasonlóan szerethető a szerelmi válságával jachtján küszködő Poszeidón, akit a sok filmben feltűnő, de emlékezetest eddig nem igazán nyújtó Cliff Curtis formál meg. A sorba jól illik (az amúgy nem túl autentikusan ábrázolt) aggodalmaskodó (és hátfájós) Hádész, aki szintén közel tud kerülni a nézőhöz David Thewlis alakításában. Ám az istenek között az egyik leginkább szerethető karakter mégiscsak Dionüszosz, akit az eddig mérsékelten ismert brit nemzetiségű Nabhaan Rizwan játszik. Megformálásában a mámor istene egy kéjvágyó fiatal, aki – ahogyan azt a görög-római mítoszokban is megjegyezték – jobban érzi magát a halandók között, mint az Olimposzon.

A szereplőgárdával tehát nagy gond nincsen, egyedül a Kaineuszt alakító Misia Butler tűnik jellegtelennek, ami viszont azért mégiscsak problémás, mert nagyon úgy tűnik, hogy a készítők az ő mítoszát mindenképp „netflixesíteni” akarják és fontos szerepet szánnak még neki a jövőben.

A sztori tehát adott, ráadásul az emberiség első lélek- és világmagyarázatának története az, a szereplők pedig a színészmesterség eszköztárán túl olykor-olykor láthatóan még a szívüket is beleteszik a játékba. A világépítés ugyan döcögősen indul, a legtöbb dolog mégis a helyére kerül a sorozat második felére – igaz, még így is akad számtalan megválaszolatlan kérdés. Alapvetően tehát korrektnek mondható a széria, teljes egészében azonban mégis az az ember érzése, mint ami a legtöbb saját gyártású Netflix-mozi esetében. Jelesül, hogy oly módon akar minden klisét elkerülve szórakoztató lenni, hogy végül a saját kreativitásának súlya alatt roggyan meg, válik több helyen is unalmassá, kidolgozatlanná, érdektelenné, felületessé, pátoszossá, teátrálissá és legvégül csak egyszer nézhetővé. Kár érte.

Infó: Kaos. 1. évad, Netflix

Bár a Madách műsoráról lekerült a négy estés show, az együttes hatvan éve mindig veled, velem, velünk maradt. Januárban a jelen művészei tisztelegnek koncerttel előttük.