- Péntek 13.: Vissza a hőséget?

„Mi az, hogy reggel tizenöt fok van, és egész nap felhős az ég, esik az eső, fúj a szél, és a hőmérő higanyszála sem fut húsz fok fölé? Az lesz a vége, hogy leesik a vérnyomásom, fáj a fejem egész nap, délutánra szédülni is fogok. De jó. Legyen! Ha nem, hát nem. Rendben van, hogy egy napig ilyen ócska a helyzet, de milyen az már, hogy a prognózis szerint egész héten, valahol mindig zuhogni fog, naná, hogy pont ott, ahol nekem dolgom lesz! Mibe fogadjunk? És biztos az is, hogy a sok marha mazsola ilyenkor hozza ki a tél óta garázsban macázgatott kocsiját, beleül, aztán bénázik, balesetezik, útlezárás lesz, meg elterelés, amivel feltart engem munkába menet! Ezt is lefogadom, majd figyeljetek! És a nappalok is egyre rövidülnek! Kimegyek reggel félkómásan, és ha nem akarom a kávét a szájam mellé önteni, fel kell kapcsolnom a lámpát a konyhában, pedig utálom, mert a szemembe tűz, évek óta mondogatom, hogy ki kéne már cserélni azt a rohadt égőt. És akkor csodálkozik a feleségem, meg a gyerekek, hogy már reggel nem lehet velem értelmesen beszélni. Pedig én jó ember vagyok, csak hát a körülmények. Azok kemények. Csutkára nyomva a dudát, kétszer annyi idő alatt, mint szoktam, de csak beértem a melóhelyre, ahol mindenki zakkant volt az időjárásváltozástól, a közlekedéstől és az iskolakezdéstől. A főnököm felcseszte az agyamat, újra kellett kódolnom egy sor érdektelen algoritmust az ostoba felhasználók miatt, emiatt túlóráznom is kellett. Már koraeste volt, mire dugóról-dugóra hazatipródtam. A gyerekek köszönés helyett rögtön nekem estek, pénzt kértek mindenféle lószarra, krétára, nyomtató- és vécépapírra, amit az iskolának kéne biztosítani, a diri persze a Klikre mutogat, ám kérdem szeretettel, én kire mutogassak? A feleségem erre azt bírta odavakkantani, hogy senkire, és amikor este odabújtam volna hozzá az ágyba, hogy elpanaszoljam, milyen tré napom volt, ahelyett, hogy megértőn megszeretgetett volna, a plafont bámulva egy verset idézett: „Sóhajt a nyár, oly hűvös a csókja, jéggé fagy benne a szenvedély, lángoló lelkét eső locsolja, zsebében gyűrött búcsúlevél.”*, aztán lekapcsolta a villanyt, és a fal felé fordult. Búcsúlevél? Mit akart ezzel? Van valakije? Egész éjjel forgolódtam, tököltem, melyik macskajancsi lehet, reggel félkómásan ébredtem, zörgette az ablakot a szél, a felhajtó tele volt elsárgult levéllel, szemerkélt az eső, a lámpa a szemembe tűzött a konyhában, ki kéne már cserélni azt a…”

Ugye ismerős ez a monológ, nemcsak az én környezetemben vannak ilyen emberek? Akik örökösen panaszkodnak, soha semmi nem jó nekik, mindig éppen az ellenkezőjét akarják annak, ami van, és mindenki kizárólag ellenük esküszik össze. Szinte fizikai fájdalmat okoz a viselkedésük, ezért lehetetlen velük együtt élni, dolgozni, vagy akár csak egyetérteni bármiben.