„Mi az, hogy reggel tizenöt fok van, és egész nap felhős az ég, esik az eső, fúj a szél, és a hőmérő higanyszála sem fut húsz fok fölé? Az lesz a vége, hogy leesik a vérnyomásom, fáj a fejem egész nap, délutánra szédülni is fogok. De jó. Legyen! Ha nem, hát nem. Rendben van, hogy egy napig ilyen ócska a helyzet, de milyen az már, hogy a prognózis szerint egész héten, valahol mindig zuhogni fog, naná, hogy pont ott, ahol nekem dolgom lesz! Mibe fogadjunk? És biztos az is, hogy a sok marha mazsola ilyenkor hozza ki a tél óta garázsban macázgatott kocsiját, beleül, aztán bénázik, balesetezik, útlezárás lesz, meg elterelés, amivel feltart engem munkába menet! Ezt is lefogadom, majd figyeljetek! És a nappalok is egyre rövidülnek! Kimegyek reggel félkómásan, és ha nem akarom a kávét a szájam mellé önteni, fel kell kapcsolnom a lámpát a konyhában, pedig utálom, mert a szemembe tűz, évek óta mondogatom, hogy ki kéne már cserélni azt a rohadt égőt. És akkor csodálkozik a feleségem, meg a gyerekek, hogy már reggel nem lehet velem értelmesen beszélni. Pedig én jó ember vagyok, csak hát a körülmények. Azok kemények. Csutkára nyomva a dudát, kétszer annyi idő alatt, mint szoktam, de csak beértem a melóhelyre, ahol mindenki zakkant volt az időjárásváltozástól, a közlekedéstől és az iskolakezdéstől. A főnököm felcseszte az agyamat, újra kellett kódolnom egy sor érdektelen algoritmust az ostoba felhasználók miatt, emiatt túlóráznom is kellett. Már koraeste volt, mire dugóról-dugóra hazatipródtam. A gyerekek köszönés helyett rögtön nekem estek, pénzt kértek mindenféle lószarra, krétára, nyomtató- és vécépapírra, amit az iskolának kéne biztosítani, a diri persze a Klikre mutogat, ám kérdem szeretettel, én kire mutogassak? A feleségem erre azt bírta odavakkantani, hogy senkire, és amikor este odabújtam volna hozzá az ágyba, hogy elpanaszoljam, milyen tré napom volt, ahelyett, hogy megértőn megszeretgetett volna, a plafont bámulva egy verset idézett: „Sóhajt a nyár, oly hűvös a csókja, jéggé fagy benne a szenvedély, lángoló lelkét eső locsolja, zsebében gyűrött búcsúlevél.”*, aztán lekapcsolta a villanyt, és a fal felé fordult. Búcsúlevél? Mit akart ezzel? Van valakije? Egész éjjel forgolódtam, tököltem, melyik macskajancsi lehet, reggel félkómásan ébredtem, zörgette az ablakot a szél, a felhajtó tele volt elsárgult levéllel, szemerkélt az eső, a lámpa a szemembe tűzött a konyhában, ki kéne már cserélni azt a…”
Ugye ismerős ez a monológ, nemcsak az én környezetemben vannak ilyen emberek? Akik örökösen panaszkodnak, soha semmi nem jó nekik, mindig éppen az ellenkezőjét akarják annak, ami van, és mindenki kizárólag ellenük esküszik össze. Szinte fizikai fájdalmat okoz a viselkedésük, ezért lehetetlen velük együtt élni, dolgozni, vagy akár csak egyetérteni bármiben.
Kíváncsi vagyok, vajon amikor honfoglaló eleink belovagoltak a Kárpát-medencébe, 895-ben, akkor is egymásra mutogattak-e a törzsfők, ha valami nem stimmelt? Esetleg a törzsi gyűléseken folytonos panaszkodással töltötték a drága időt az új haza, Pannónia megtartása és építése helyett? Ha a tehetetlenkedéssel lettek volna elfoglalva, nem ülnék és írnám ezt a cikket Kelet-Közép-Európában, Magyarhonban. Ahol ugye, minket mindig a balsors tép. Legalábbis Kölcsey Ferenc szerint, aminek mi, utódok, roppantmód örülünk, mert van kire hivatkozni (vö. mutogatni), miért is vagyunk olyan szerencsétlenek és tehetetlenek. Pedig a vers eleje jól kezdődik:
„Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel”
Mi lenne, ha minden tiszteletünk ellenére, eztán csak ezt a két első két sort idéznénk? Digitalizálódott tunyaságra kényszerített elménk amúgy sem igen tud már több és hosszabb memoritert befogadni, ne foglalkozzunk hát a nemzetünket amúgy felmagasztaló költemény többi versszakával! Az azt megelőző, szintén a nemzeti összetartozásunkat kifejezésre juttatni kívánó Rákóczi-dal sem vidámabb, sőt! Mivel eggyel előbbi, még zivatarosabb században, 1750 előtt, a Rákóczi szabadságharc bukása után íródott, Kölcsey 1823-as Himnuszánál is keservesebb. Ez maradt ránk örökül, ez vésődött be a tudatunkba, ehhez képest mérjük magunkat a világhoz.
Mivel kisgyermekkorunk óta a hibáinkért ostoroznak, és nem a jót erősítik bennünk, sem a szüleink – akik ugyanebben a poroszos nevelési rendszerben szocializálódtak –, sem az előírt, oktatási tanrendhez igazodni kénytelen tanáraink, egy vagy több rossz tapasztalat hamar elvezethet minket a tanult tehetetlenség börtönébe. Amikor az utunkba kerülő nehézségek láttán leblokkolunk, az agyunk cselekvésért felelős területe a stressztől szó szerint lefagy, ezért nem működik a „fuss vagy üss” megoldásképlet sem. Az ilyen állapotra a cselekvésképtelenség, a csökkent kezdeményezőképesség, a negatív jövőkép, a teljes visszahúzódás a jellemző, amikor küzdelem nélkül feladjuk a harcot. Helyette panaszkodunk fűnek-fának, amitől csak még rosszabb mentális állapotba kerülünk. Ez vezet el egészen odáig, hogy nem tudunk együttműködni, és rendezni végre közös dolgainkat. Pedig összefogni már olyan szépen tudunk – egymás ellen, nem pedig egymásért.
Mi lenne, ha péntek, tizenharmadikától kezdve leráznánk láncaikat, amellyel – szeretett, nemzeti költőink is – saját elménk rabságába taszítottak? Tételezzük fel önmagunkról, hogy saját sorsunk irányítását saját kezünkbe vehetjük, és ezzel a jövőben előrébb juthatunk, megváltoztathatjuk a belénk kódolt, és skarlát betűként ránk égetett balsorsot! Ne féljünk tanulni elődeink és a saját magunk hibáiból! Ha elbukunk, majd felállunk, leporoljuk magunkról az évszádok porát – onnan lesz szép győzni.
Jegyzet
*Kerecsényi Éva: Sóhajt a nyár
