Mind orosz, mind kínai tárgyalópartnerei nyilvánvalóvá tették Orbán Viktor előtt nemrégiben: csupán addig érdekes számukra Magyarország, amíg az EU, illetve az észak-atlanti szövetség tagja. Ez a körülmény nagymértékben megköti hazánk miniszterelnökének kezét. Ugyanis még egy lassan mozduló, túlzottan bürokratikus Európai Bizottság sem tolerálná, ha Putyin nyomdokain járva Orbán is nyílt diktatúrát vezetne be nálunk. Egyelőre maradnia kell tehát a kormányfőnek a „választási autokráciának” nevezett állammodellnél.
Igen ám, csakhogy ami tizennégy esztendeig olajozottan működött idehaza, az ma már cseppet sem működőképes. A választások az elmúlt másfél évtizedben szabadok voltak ugyan, de a nálunk tartózkodó megfigyelők szerint is merőben tisztességtelenek, ami a játékszabályokat, a médiaviszonyokat, valamint a két politikai térfél rendelkezésére álló erőforrásokat illeti. Arra ne számítsunk, hogy Orbán Viktor uralkodás helyett mostantól végre kormányozni fog: azaz szanálja a társadalmi ellátórendszereket, véget vet a kormányzati korrupciónak és nepotizmusnak, és hathatós intézkedések révén felemeli a mélyszegénységben élő milliókat.
Azt azonban miniszterelnökünk Kötcsén, zárt körben maga is elismerte, hogy a Tisza Párt felemelkedése mindent megváltoztatott röpke fél év alatt. Érdemi kormányzás helyett immáron nem elegendő a véget nem érő propagandakampány, a szüntelen ellenségkeresés; tudniillik amint azt Lázár János minapi sopánkodásából megtudtuk, az utcákat időközben elveszítette a Fidesz. Egy kormányzóképtelen, hatalmához mégis görcsösen ragaszkodó vezető hogyan próbálja ilyenkor biztosítani pártja számára a parlamenti mandátumtöbbséget? Például suttogó propaganda segítségével felveteti és bedobja a köztudatba a határon túli egyéni választókerületek ötletét.
Előre bocsátom: jó pár környező országbeli magyart ismerek, aki egyáltalán nem rokonszenvezik a hazánkban garázdálkodó rezsimmel. Becsszóra, még olyan is akad közöttük, aki nem hajlandó élni a számára biztosított szavazati joggal, mondván, ő nem Magyarországon adózik. Az is kétségtelen azonban, hogy határon túli nemzettársaink többségét a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás idején a felelőtlen és elkényelmesedett hazai baloldal egyenesen a hazafias retorikát kisajátító Orbán Viktor karjaiba lökte. A szlovákiai, romániai vagy éppen szlovéniai magyarok ráadásul nem érzik saját bőrükön az orbáni ámokfutás következményeit; hiszen ők a pozsonyi, bukaresti, ljubljanai kabinet gazdaságpolitikájának haszonélvezői. A magyar kormányfő pedig nem fukarkodik a közpénzzel, ha az ő szavazatuk megvásárlásáról van szó.
Orbán Viktor újabb sebet készül okozni a nemzetnek. Az anyaországban ugyanis lassacskán többségbe kerülnek azok, akik menesztenék a jelenlegi végrehajtó hatalmat, de legalábbis megfosztanák a kormányzó pártszövetséget alkotmányozó többségétől. Amennyiben Orbán a külhoni magyarságra támaszkodva betonozza be a hatalmát, gyorsan elmérgesedő viszályt szít a frusztrált anyaországiak és határon túli nemzettársaink között. Hagyjuk-e neki?
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
