Az idén nyáron jelent meg az Egyesült Államokban, majd a napokban elkészült a lengyel fordítása is Anne Applebaum új könyvének (Autocracy, Inc. – The Dictators Who Want to Run the World, azaz Autokrácia Zrt. – Zsarnokok, akik világuralomra törnek). A műfaját leginkább politológiai esszének nevezném, pedig ez aligha fedi a szerző szándékait. Applebaum ugyanis azzal próbálkozik, hogy értelmezze az elmúlt három évtized történéseit, az első hidegháború látszólagos befejezése és a korábbi tömbrendszer szétesése utáni állapotokat. Sok más elemzőhöz hasonlóan ő is tévedésnek nevezi Francis Fukuyama 1992-ben közzétett vízióját a „történelem végéről”. A japán-amerikai filozófus-politológus a liberális demokrácia, a piaci kapitalizmus totális győzelmét, kihívás nélküli uralmát vetítette előre. Applebaum új könyvét nevezhetnénk akár Anti-Fukuyamának is. Ha ugyanis nem valósult meg a kéznyújtásnyira felsejlő utópia, magyarázatra van szükség: mi az oka annak, hogy a – nevezzük így – nyugati típusú polgári demokráciák közössége a világ államainak törpe kisebbségét jelenti, s a nemzetek óriási többsége valamilyen szintű és igen tarka színezetű autokráciákban él? Applebaum könyve erről a globális többségről szól.
Nem használok az autokrácia helyett szép magyar szavakat, mert az önkényuralom, a zsarnokság, a despotizmus és társai (milyen sok szinonimánk van a szabadság nélküli helyzetre!) mind-mind speciális tartalmakkal párosulnak, s az autokrácia kifejezés elég általánosnak tűnik arra, hogy nagyon sokféle helyzetet leírjon. A szerző a mai helyzet leírásához a közelmúltba nyúl vissza. Ma már történelem, hogy a XX. század 60-70-es éveinek egyik alapkérdése az volt, hogy a két világrendszer közötti hidegháborút lehet-e kevésbé életveszélyessé tenni a gazdasági együttműködéssel. A fő kérdésnek Európában a csővezetékek ügye látszott. A Szovjetunióban hatalmas szénhidrogén-tartalékokat tártak fel, amire szüksége volt a szovjet gazdaságnak, a kelet-európai blokknak, de Nyugat-Európának is. Felvetődött: hajlandó-e a Nyugat, elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság korszerű technológiát, mindenekelőtt nagy átmérőjű csöveket szállítani a vezetékekhez az enyhülés jegyében. Applebaum ma iróniával és helytelenítve írja le az enyhülés német politikusainak, mindenekelőtt Willy Brandtnak a tevékenységét e téren. A későbbi állapotokat alapján helyesnek tartja a vállalkozással szembeni amerikai tiltakozást, Carter és Reagan elnökök politikáját.
Applebaum egyik tézise, hogy a mai autokraták hatalmukat azért képesek folyamatosan megőrizni, mert használják és kihasználják a nyugati világi üzleti köreinek profitéhségét. Beépültek a nyugati pénzügyi rendszerbe és gazdaságba, kölcsönös függéseket hoztak létre, amelyek segítségével fenntartják országaikban a kleptokratikus (lopáson alapuló) rezsimeket, miközben elég erejük marad, hogy globálisan támadják a demokráciákat. Mindezt naponta érzékeljük, ám ez számomra nem elég ahhoz, hogy 50 évvel ezelőtti nagy döntéseket tragikusan hibásnak minősítsünk. A történelem fonala nem gombolyítható vissza, a hajdani csővezeték-döntésnek egy sor olyan következménye volt, amelyből akár levezethető az államszocialista rendszerek későbbi összeomlása és a Szovjetunió szétesése is. Applebaum a nyugati demokráciák tragikus vétségének véli a feltételezést, hogy a diktatúrák domesztikálhatók a kereskedelem és a gazdasági kapcsolatok révén. Putyin Ukrajna elleni agressziójával bizonyítja ennek a tévedésnek a végzetes voltát. A putyini autokrácia – szögezi le – fizikai fenyegetést jelent a Nyugat számára, s ezt egyáltalában nem csökkentette az Oroszország és demokratikus partnerei közötti intenzív gazdasági kapcsolat az elmúlt három, sőt több évtizedben.
Applebaum hivatkozik könyvében Alekszej Navalnijra. A putyini rendszer elszánt kritikusa, aki kétséges körülmények között halt meg a mai Gulag egyik lágerében, a rezsim lényegi elemének a korrupciót tartotta. Halálos ítéletét is azzal „érdemelhette ki” a rendszertől, hogy részletesen feltárta például Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev gazdagodását, filmeken mutatta be vagyonukat. A mai autokraták – állítja Applebaum – többnyire szupergazdagok, akik elképesztő vagyonokat loptak össze országaikban, s szerzeményeiket mindenáron meg akarják tartani. A vagyont pedig többnyire nyugati pénzügyi intézmények segítségével fialtatják, rejtik el. A szerző szerint ez az elem, amely szinte általánosan jelen van az egyébként nagyon különböző ideológiákat, irányításai rendszereket felmutató rezsimekben, amely, mondhatni közös nevező az egykori szovjet köztársaságokat uraló despoták, arab olajsejkek, afrikai diktátorok, vagy burmai katonák számára. A vagyonosság intimitása megkülönbözteti a mai autokráciák elitjeit a hajdani államszocialista legfelsőbb rétegektől. Ez utóbbiak ugyanis privilegizáltak voltak, különleges ellátásban részesültek, de gyakorlatilag vagyontalanok voltak totális hatalmi helyzetükben is. Sőt, a hatalomgyakorlásban a számos beépített elem (vezetői testületek) jobban korlátozta őket, mint a mai autokratákat. (Ha meggondoljuk, épp ez az ellenőrizetlenség, a mindenfajta fék hiánya vezethet a racionálisan magyarázhatatlan diktátori döntésekhez, mint amilyen Ukrajna orosz megtámadása is volt.)
Applebaum szerint a személyes szupergazdagság mellett az autokraták másik közös nevezője a nyugati típusú demokrácia radikális elutasítása. Támadják, elítélik, züllött állapotnak állítják be azokat az országokat, ahol valamilyen váltógazdaság, törvényes népképviselet működik, s a vezetők leválthatók. Ugyanezen oknál fogva létezik az autokráciák közötti hálózat is. Applebaum példák hosszú sorával bizonyítja, hogy az ideológiai szempontból egymástól rendkívül távol álló rezsimek hogyan sietnek egymás segítésére. Lukasenka rendszerét nem csak Oroszország, de Kína, Irán és Maduro Venezuelája is segítette életben tartani. Hasonló példák felbukkannak olyan autokráciák esetében is, amelyek általában jó viszonyt tartanak fenn a Nyugattal, például geopolitikai okokból, de ha egy másik antidemokratikus rezsim bajba kerül, akkor segítségére sietnek, az ENSZ-ben mellette szavaznak, de legalábbis tartózkodnak. A könyv Venezuelát hozza fel példának arra, hogy egy autokrata saját uralma megtartásáért hajlandó országát totális csődbe vinni.
Végül érzékeny ügy azoknak a szürke zónás demokráciáknak a kérdése, amelyek nélkül nem működhetne az Autokrácia Zrt. Applebaum ide sorolja Törökországot, Indiát és Magyarország „romlott demokráciáját”. Orbán uralma hazánk alatt kompország e két világ között. Ellentétben Lengyelországgal, amelynek tavaly sikerült megszabadulnia az autokratikus kormánypárt uralmától.
Anne Applebaum (csatornába)
1964-ben született Washingtonban, történészi és politikatudományi tanulmányokat folytatott. Tudósított a kelet-európai rendszerváltásokról, később neves szerkesztőségek, így a Washington Post vezető újságírója, rendszeres szerzője volt. Több könyvet írt, a Gulag történetéről szóló művéért Pulitzer-díjat kapott. Radoslaw Sikorski lengyel liberális politikus, jelenlegi külügyminiszter felesége; két fiuk van.
