Mindig szomorúak voltak, amióta az eszemet tudom. Gyerekkoromban az év nagy részében a nem várt, a sokszor rettegett hétfői iskolakezdés előtti napot jelentette, amikor dolgozatírások, feleltetések vártak ránk olyan tantárgyakból, mint a matematika, fizika, kémia és biológia. Igaz, volt egy Starcz Rezső nevű kémiatanárunk, amolyan kisvárosi Öveges professzor, aki nemcsak felkeltette az érdeklődésemet a kémia iránt, hanem megszerettette velem tantárgyát. Elhatároztam: vegyészmérnök leszek. Apám csak annyit mondott, hogy a vegyipar perspektivikus iparág. Csodálkozott, de támogatta tantárgyi pálfordulásom, ami addig tartott, míg új tanárt kaptunk, és a kémia visszaváltozott azzá, ami Rezső bácsi megjelenése előtt volt.
Gyerekként fogalmam sem lehetett arról, hogy az akkori szomorú vasárnap délutánok (nem ismertem Seres Rezső öngyilkosságokat kiváltó slágerét) mélabúban, reményvesztettségben és keserűségben meg sem közelítik mindazt, ami felnőttkoromban a gyerekeimtől való elszakadásom, válásom után vártak rám.
A gyerekek felügyeleti joga az anyukájuké maradt, nekem pedig annyit biztosított a bíróság, hogy kéthetente hétvégenként két napot nálam lehetett a kislányom és a kisfiam.
Anyámtól kocsival vittem őket vissza vasárnap délután arra a hatvan kilométerre található kisvárosba, ami ha nem is a világ vége, de talán onnan már az is látszik. A búcsú, az elválás pillanatainak felkavaró érzését senkinek sem kívánom. Ma sem értem, hogy éltem ezt ép ésszel túl. Talán nem is éltem túl…
Aztán kocsival vissza anyámhoz, majd felpattantam a szegedi vonatra, este nyolckor érkeztem meg. Novemberi, decemberi, januári visszautak jutnak eszembe. A sötétség, a hideg, a dermesztő kietlenség kívül és belül átjárt. Soha elhagyatottabbnak, magányosabbnak, keserűbbnek nem éreztem magam, mint a gyerekes hétvégék utáni vasárnap esti vonatúton. Szótlan voltam és hangtalanul sírtam, és ha kibuggyant a könnycsepp a szememből, igyekeztem gyorsan letörülni. A vonat olyan lassúsággal tette meg az utat, mintha soha nem akarná elérni a célállomást, ahol az üres és hideg albérletem várta, hogy újra belakjam.
Egy ilyen vonatút alkalmával jutott eszembe, majd visszatérően tört rám a gondolat: hány százezer olyan apuka él úgy, mint én? Aki elvált, aznap vitte vissza a gyerekét vagy gyerekeit, aki számára az elválás hasonlóan nehezen feldolgozható élmény, mint nekem. És most ül az autójában, buszon vagy vonaton, bámul maga elé, és arra gondolhat: mennyire nem így tervezte az életét. Nem vasárnapi apuka akart lenni, hanem teljes és igazi, akihez minden pillanatban oda lehet bújni, mert ott van, jelen van. A gyerektől való távolság karnyújtással mérhető.
A százezernyi válás sajnos nagyon is valóságossá tette borúlátó gondolataimat arról a szomorú Magyarországról, amivé tették ezt a 93 ezer négyzetkilométert, és amelyet az elvált apák keserűsége még keserűbbé tesz, ami e nélkül is az volna. „Mindezt majd megírom még pontosabban is” – írta Esterházy. Így lesz.