Parlamentáris rendszerekben gyakran előfordul, hogy a kormány két választás között elveszti a többségét a t. Házban. Ilyenkor többnyire kisebbségi kormánnyal vagy a koalíció kibővítésével igyekeznek elevickélni a ciklus végéig. És ha egyik sem sikerül, akkor előrehozott választások következnek. Arra azonban nemigen tudnék nemzetközi példát mondani, hogy egy parlamentben nem a kormány, hanem az ellenzéke gyengül meg, veszíti el társadalmi támogatását.
A magyar parlament azonban úgy kezd bele őszi ülésszakába, hogy az ellenzéki pártok támogatottsága a tavaszi EP-választáson vészesen meggyengült, mostanra pedig a közvéleménykutatások szerint lényegében összeomlott. Ha most lennének a választások, nagy valószínűséggel egyikük sem jutna vissza a Házba, de néhány képviselő kínkeserves bejuttatása sem lenne túl fényes eredmény. Mindeközben egy parlamenten kívüli párt folyamatosan erősödik, jó EP- és önkormányzati voksolási eredményei után népszerűségben lassan beérni látszik a Fideszt.
Izgalmas kérdés, hogy a társadalmi elégedetlenség miért nem a kormánypártot, hanem a parlamenti ellenzéket roncsolja szét. Az okok nyilván sokfélék és megnevezésük komoly önkritikát igényelne a parlamenti ellenzék politikusaitól és az ellenzéki médiától.
Az ilyen elméleti munkán túl azonban az is fontos, hogy a társadalmi támogatottságában meggyengült, de még a parlamentben ülő ellenzék méltóságát megőrizve reagáljon erre a helyzetre. Magam két szélsőséges viselkedésformáról szeretném lebeszélni a demokratikus ellenzék pártjait. Az egyik a „business as usual”, azaz szorgos parlamenti munkálkodással azt sugallni, mintha a parlamenti ellenzék magabiztosan készülne a kormány leváltására, tudomást sem véve a t. Házon kívüli ellenzéki mozgolódásról. A másik, talán még rosszabb megoldás a Tisza Párt és annak vezetője elleni folyamatos támadás. Ez óhatatlanul azt a látszatot keltheti, mintha a parlamenti ellenzék nem is a Fideszt, hanem a Tiszát akarná leváltani.
Egy klasszikus demokráciában valószínűleg az előrehozott választások kiírása lenne a legtisztább megoldás. De ez itt és most pusztító hatású lenne a demokratikus ellenzékre, kockázatos a Fideszre és korai a Tisza számára. Ráadásul 1990 óta Magyarországon minden választást a törvények előírta időben tartottak meg, sohasem volt előrehozott voksolás, és ez egyike rendszerünk kevéske pozitív elemének.
Kétségkívül keskeny út az, amelyen az ellenzéki pártoknak végig kell menniük a következő másfél esztendőben ahhoz, hogy az átrendeződő politikai térben is megmaradhassanak tényezőnek. A parlamenti munka technikai részét akkor is el kell végezniük, ha sok politikai haszonnal nem jár. A bojkott kérdése eldőlt abban a pillanatban, amikor a fideszes kétharmad ellenére beültek a parlamentbe, az elveszett ártatlanságot már nem lehet visszaszerezni. Nyilván kiemelt figyelmet kell fordítani az elnyert egyéni körzetekre és a demokratikus vezetésű önkormányzatokra. Ezeket meg kell őrizni, jórészt a civil szervezetek segítségével.
A legnehezebb kérdés a Fidesz-rezsim leváltása és az új politikai rendszerben betöltött szerepünk. Számomra bevallottan az MSZP megmaradása a prioritás. Minden vaskalaposságot vállalva is hiszem, hogy az egyetlen marxista gyökerű, 134 év történelmi tapasztalatát tovább örökítő, a nemzetközi szocialista mozgalomba beágyazott párt nélkül szegényebb lenne a magyar demokrácia.
A szocialistáknak ezért a következő másfél évben merész, de nem irreális célt kell maguk elé kitűzniük. Mai tudásunk szerint a Tisza Párt nélkül a Fideszt nem lehet leváltani. Azt azonban nem tudjuk, hogy a Tisza ezt egyedül, a mai ellenzéki pártokkal, netán a Fidesz disszidenseivel együtt akarja végrehajtani. Nevetséges lenne, ha az MSZP felkérés nélkül maga jelentkezne be ilyesfajta szerepre. A reális cél 2026 tavaszára az öt százalékos parlamenti küszöb elérése, az önálló szocialista párt megmaradása lehet. Ehhez nem annyira miniszterelnök-jelöltre, kormányprogramra, mint inkább a néhány éve még aktív törzsszavazók visszanyerésére, a romjaiban meglevő bázisok megerősítésére és a baloldali civilekkel való együttműködésre van szükség. Minden fiatalt aligha lehet megnyerni, de a szabad piacban való csalódás utat nyithat sok kritikus elméhez. Nem kell félni a radikálisan balos gondolatoktól sem, amíg azok az alkotmányos kereteken belül maradnak.
Az MSZP az elmúlt másfél évtizedben nemcsak két millió szavazót, hanem több tízezer becsületes aktivistát, párttagot is elvesztett. Előbb közülük kell minél többet visszaszerezni ahhoz, hogy a saját közegükben ismét hitelesnek látszódjon a párt. Ehhez önkritika és empátia is kell. Aki például azért távozott, mert nem akart jobbikos vagy momentumos „közös jelöltre” szavazni, annak bizonyosan helye lehet egy önálló és öntudatos szocialista pártban.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.