- Finy Petra: A szférák burukkolása (Részlet az Ultramarin című regényből)

Ha ezt túlélem, sosem halok meg! – mondja Gizi a kórházban Vilmának és Kelemennek. Az egyik kezét az egyik fogja, a másikat a másik. Tolókocsiban gurítják be a szobába, ahol kiterítik az ágyra. Majd mint a halottról a ruhát, egyesével lehántják róla a múltját, kivetkőztetik a létezésből.
Kelemen ujjai úgy érintik, mintha ringatni való gyermek lenne vagy haldokló öregember. Törékeny mozdulatai mélyén mégis felfedez egyfajta szilajságot. Maradj itt velem, ne hagyj el most, Kelemen. Te se, Istenem. Dona nobis pacem. Hogy ez honnan jött most elő? – villan át az agyán. Valahol olvashatta.
– Mi fog történni, doktor úr? – Gizi hangja halk, mintha a szoba másik feléből szólna.
A Kelemen fordít. Vagyis kihangosítja.
– Mit fognak csinálni vele? Olyan lesz, mint egy abortusz, csak épp a gyermek már nem él? – A mondatai kegyetlenül konkrétak.
Az orvos közönnyel méri végig Kelement.
– Milyen vehemens kis apuka! – jegyzi meg. Kelemen elvörösödik, pedig nincs miért.
– Pontosan ez fog történni – bólint az orvos nagylelkűen.
A lány nyöszörögni kezd, megint a Kelemennek kell tolmácsolnia:
– Mi van, ha mégis él még az a gyerek? És most majd megölik… – Kelemen szavaira Gizi mélyebbre süllyed az ágyon. Mintha egy koporsóban feküdne. A fülébe fekete szurok árad.
Az orvosnak láthatóan nagy adag türelemre van szüksége, hogy kellő nyugalommal válaszoljon az újabb kérdésre. Egy hülye kamasz, aki azt hiszi, érti az élet orvosi dimenzióit. Leveszi a szemüvegét, és megtörli:
– Megvizsgáltam, érti? Meg hát ott van az a sok vér. Látta, apuka, mennyi vér folyt ki az anyukából? Három méhre elegendő mennyiség, higgyen nekem. Tehát a válaszom igen, a gyerek biztosan halott – zárja le fáradtan a beszélgetést, majd otthagyja őket.
Gizi megint csak halk motyogást tud kipréselni magából, de Kelemen bólint.
– Anyám addig főz neked aranylevest. – Köszönöm – suttogja Gizi, és azért rimánkodik, hogy ájuljon el minél hamarabb. Átnyekkentik egy gurulós betegágyra, aztán irány a műtő. Amíg gurítják, a Kelemen olyan erővel szorítja az ujjait, hogy azok teljesen elzsibbadnak. És közben suttog a lány fülébe. Vajákol a kedvenc regényéből, amit nemrég Gizinek is kölcsön­adott, most már ő is ismeri.
– „Akármilyen őrjöngve kiabált, egészen higgadtnak látszott a testtartása.” Akkor ezek szerint kiabál. Nem baj, az orvosnak egy nagy elefes. Aztán amikor kivágódik a műtőbe vezető folyosó ajtaja, és a Kelement egy durva mozdulattal hátrébb taszítják, mert onnan neki nincs tovább, Gizi még akkor is hallja a fiú duruzsoló hangját: „A szeme már leragadt, s most kezdte kikapcsolni gépiesen tudatának különböző élességű fényszóróit. Már hét ref­lektort eloltott az agyában, s akkor vette észre meghökkenve, hogy még mindig nappali világosság van a fejében: teljesen éber.” Amikor a lábát a nőgyógyászati székhez szíjazzák, a teste remegni kezd, nem kap levegőt a rettegéstől és a kiszolgáltatottságtól. Maga fogja magát megfojtani. És akkor, odabent, abban a hideg-fémes-steril teremben végre képes elveszíteni az eszméletét, hogy belezuhanjon a végzetébe.
Ártalmas fehérségre ébred, úgy érzi, viszket tőle a bőre, felsebzi a tudatát, mintha fájdalmasan égő hólyagok keletkeztek volna a gondolataiban. Az a rohadt kórházi világítás.
Nem bírja kinyitni a szemét. Akkor inkább a szemhéján keresztül szemléli a világot.
– Meghaltam? – szorítja meg a Kelemen kezét.
– Odébb van az még – kulcsol rá a fiú az ujjaira.
– De hát a szférák zajonganak itt – közli a tényeket Gizi.
– Feltűnően burukkolásszerűen. Lehet, hogy a szférák zenéjét közönséges galambok csinálják? – Puhák a szavai, mégis érdesek.
– Hogy viseltem? – faggatózik a lány.
– Biztos, ami biztos, üvöltöztél egy sort az orvossal, hogy tényleg meghalt-e a gyerek. Miért nem mentél operaénekesnek? Van kraftod hozzá. De most már minden jó lesz, még akkor is, ha ez egy oltári hazugság. Fogalmazzunk inkább így: „Most már lehet, hogy lesznek jó dolgok is.”
– Semmi sem lehet jó – hűti le a lány, amikor végre ki tudja nyitni a szemét. – Hogy ilyen állapotban láttál, látsz. El sem hiszem. – Kelemen hosszan bámul rá, talán túl hosszan is.
– Nem hinni kell, hanem továbbcsinálni.
A képtelenségig kitartani.
– Felszeletel ez a fehérség, darabokban vagyok.
– Tudom, ezek a piszok lámpák. Nesze, itt az ingem.
– Minek?
– A szemedre. El ne pusztulj nekem ettől a fénytől!
– Ritkán veszi le nekem fiú azért az ingét, hogy oltalmazzon.
– Ugyan már! Mintha téged a fiúk határoznának meg! Na, alvás. Vagy meséljek?
– Miről?
– Hogyan vitatkozott egymással Ottlik Géza és Vas István, amikor az előbbi bújtatta az utóbbit. Nyilasok a ház előtt, pisszenni sem lett volna szabad, ezek ketten meg azon üvöltöztek zengedelmes szenvedéllyel, hogy Thackeray vagy Dickens volt-e a jobb író.
– Ez jó.
– Persze hogy jó, hiszen én mesélem – vigyorog a fiú, és közben félmeztelenül fészkelődik a fényben.
Az egész jelenetnek semmi értelme, a lány számára mégis annyira megnyugtató, hogy egy szinte ruhátlan fiú magyaráz neki a fényben, a kezük pedig összebilincselődik szeretettel.
Megpróbál ráülni a Kelemen hangjára, és csak vitetni magát. Hagyni, hogy sodorja az élet, a haladás felé, a törekvéshez, az akaráshoz, és végre kipattanjon egy rugó, mozduljon a szerkezet.
Aztán eljön az a pillanat, amikor felrepül a Kelemen hangjával. Először csak a poros lámpabúráig, amelynek alján a kosz furcsa Rorschach-foltot ad ki. Aztán a zöldre mázolt falra siklik, majd tovább a törött üvegű kép felé. Az üveg alatt kalászos mező, szilánkosra hasadt termékenység. Aztán az éjjeliszekrényre, melyen egy barack ivólé várakozik bögrében, és Vilma levese aranylik. Úgy ragyog, mint a Szent Grál. Aztán tovább a fogashoz, rajta az a ronda ballonkabát, mennyi emlék lehet belegyűrve, ki tudja, ki hagyhatta itt, vagy csak itt felejtette magát, nem volt már kedve több bánatot beburkolni, gondolta, itt befejezi, talán már halott is a gazdája, de a ruhadarab még reménytelenül csimpaszkodik az életbe. Aztán a Kelemen hangjával a fogasról az ablakra repül, ezen is van egy repedés. Tökéletes kereszt alakban, de fordított formán, Szent Péter-kereszt, megérdemli a többletszenvedést. Aztán ki az ablakon, túl az ötször átmázolt rücskös ablakkereten, míg fent nincs a villanypóznán, ahol egy varjú lesi, mikor tapossa el az autó a dióját, hogy aztán a szétreccsent héjak közül kieszegethesse a dióbelet. Aztán repül tovább a Kelemen hangjával, ki a Baross utcából, át a Szabó Ervin Könyvtár felett, a Kálvin téren megpihen. Vajon miért siet annyira az a pár a Múzeumkertbe? Miért, miért? Séta közben már felfalják egymást. Aztán repül tovább a Duna felé, a Tolbuhin-csarnok kolbászosainak illatában hosszan lubickol, alatta feltrilláznak a 2-es villamos kerekei, mire meglát valakit a Szabadság hídon, ne ugorj le, kérlek, látod, én is élni fogok, a Gellért fürdőbe két parányi néni lép be kabátban, fejükön már fent van a virágos fürdősapka, mókás, hogy feltették jó előre az úszáshoz. Aztán tovább a sokcsúszdás játszótér felett, nem törődni a gyerekek örömteli kacagásával, és nem elképzelni, hogy valaha ők is csecsemők voltak, sőt pár hetes embriók, mint az ő gyereke, akit halottan kivettek belőle, csak suhanni tovább. Fel-fel, a Gellért-hegy tetejére, egészen a nagy szobor karjáig, egészen a kezében tartott ág csücskéig, amire mint pihévé foszlott gyenge felhő, most szép kényelmesen leteszi magát. Onnan nézni a város mozdulatlan mozgását, a város örök változékonyságát, ezt a színes lávaként forrongó anyagot, ami kitölti az utcákat, kitölti a házakat, kitölti a fejeket és a lelkeket, és amit csak ritkán, nagy kínkeservvel tudunk igazán szeretni, de időnként mégis örülünk neki, és olyankor úgy hívjuk, hogy élet, az igazán bátrak pedig úgy, hogy boldogság.
Szóval ül a Gellért-hegy szobrának tetején, ahová felsuhant a Kelemen hangjának szárnyával, és ócska kis tépett felhőként próbál mosolyogni egyet. Vagy legalább nem sírni annyira.
Akik már igazán gyászoltak életükben, azok pontosan tudják, micsoda megkönnyebbülés leszegett fejjel órákon keresztül csak sírni meg káromkodni.
Ő most a Kelemen felhőjeként egyiket sem teszi, ami nem rossz valami.
Mert legalább egy kis valami.
Mert már egy kicsi valami is több, mint a nagy semmi.