„A november végi-december eleji hétfőkön néha olyan érzése támad az embernek, főleg, ha egyedülálló, hogy a halál felé vezető folyosóba érkezett” – olvashatjuk a nyitómondatban, s a mulandóság metaforája a regény lényegét vetíti előre (a magyar fordítás Tótfalusi Ágnes munkája). A Goncourt-díjas francia szerző ugyanis a veszendőséget állította új műve középpontjába – méghozzá többféle értelemben.
A cselekmény elsődlegesen persze, az emberi élet törékenységét emeli ki. A kulcsszereplők – egy család tagjai – közül többen is drámai váratlansággal kénytelenek önnön végességükkel szembesülni: életük az egyik nap még a megszokott menetrend szerint zajlik, ambiciózus terveket szőnek, majd hirtelen kiderül, nincs tovább. A tudatosulás pillanatától minden másképp lesz, az addigiakhoz többé nincs visszatérés. A sorscsapások közepette szinte az egyedüli lehetőség a személyiség méltóságának megőrzése. A regény tükrében ez minden, csak nem könnyű.
A veszendőség okozta egyéni tragédiákat át- meg átszövi egy egészen más típusú pusztulás/pusztítás: a regény cselekményében szinte az utolsó fejezetig nagy hangsúlyt kap egy rejtélyes – és egyre brutálisabbá váló – merényletsorozat, melynek elkövetői a titkosszolgálatok erőfeszítései ellenére mindvégig homályban maradnak. A téma jelentőségét fokozza, hogy a szöveg rendre közli azokat a fura jeleket és ikonokat, melyek a terroristák üzeneteit közvetítik. Az értelmük, a címzettek kiléte mindvégig megfejtetlen marad. Mindenki a sötétben tapogatózik – az olvasó is.
A családtörténeti és a bűnügyi/társadalmi szálak közötti összefüggést azonban Houellebecq megoldatlanul hagyja, a mű szerkezeti problémái mindenekelőtt ebből fakadnak. A terrorista szál ugyanis – középponti szerepe ellenére – egyszer csak váratlanul és érthetetlenül megszakad, a regény utolsó részeiben már egy szó sem esik róla. Mintha a szerző menet közben módosította volna a regény alapkoncepcióját, ám az új mellett a régi is megmaradt, a kettő pedig sehogyan sem illeszkedik.
A narrátor szemléletmódjának tanúsága szerint a pusztulás-motívum a legtágabb jelentéskörében a nyugati civilizáció, értékrend – egyáltalán a liberális demokrácia – megállíthatatlan hanyatlását példázza. Se szeri, se száma az olyan utalásoknak, melyek szerint az élet a cselekmény fő helyszíneit alkotó Franciaországban mind elviselhetetlenebbé válik: a biztonság romlik, egyes vidékeken „az afrikai országok szintjére süllyedtek a közszolgáltatások és az egészségügyi ellátás”, kultúrára a kormány a kevésnél kevesebbet fordít, a roppant értékű műemlékek egyre lepusztultabbak lesznek.
A szerző provokatív hanyatlásmániája olykor ad abszurdum fokozódik: az egyik mellékszereplő, a frissen bevándorolt fiatal afrikai nő, aki segédápoló lesz a műbeli francia egészségügyi intézményben, a színvonal miatti csalódottságában visszamegy szülőhazájába, Beninbe – azaz a világ egyik legszegényebb országába. A tagadás attitűdje olykor a „minden úgy rossz, ahogy van” – szellemi/művészi szempontból nem túl izgalmas – végletessége felé viszi a művet: a főszereplő meditációja szerint például ha a terroristák elpusztítanák a „modern világot”, nem lenne kár érte.
Műfaja szerint a regény disztópia, melynek cselekménye 2027-ben játszódik. A megírás és az események ideje között tehát mindössze néhány év van, de még ennyire rövid távon sem mindig sikerült megteremteni a valóság és az elképzelt jövő nélkülözhetetlen koherenciáját. Azt tehát, ami garantálhatta volna a mű világának hitelességét. – A negatív utópia kedvelésével a szerző korunk irodalmi divatját követi (részben teremti is). Olvasónaplójában Heller Ágnes megalapozottan utal arra, hogy „a siker titka korunk csepülése” lett, a „Nyugat alkonya” slágertémának számít.
Infó
Michel Houellebecq: Megsemmisülni
Magvető, 2023.
Az elbeszélésmód gyakran mértéktelenül bőbeszédűvé válik, a narrátor előszeretettel halmozza a funkció nélküli műveltségelemeket. A cselekmény fősodra szempontjából jelentéktelen epizódok egyikében például váratlanul a következő információfolyam zúdul ránk: „Aurélien meghívta ebédelni az egyik kolléganőjét, aki nemrég került az osztályra, és együtt dolgozott vele a Szent Péter megtagadásán. Az étterem magában a kastélyban volt, Francois Vatel hajdani konyhájában – Vatel Condé hercegének háznagya volt, és valószínűleg kiváló szakács, az utókor mégis az öngyilkossága miatt emlékezik rá” – tudjuk meg egy szuszra és persze, itt fölöslegesen.
A regény szellemi horizontja éppoly ellentmondásos, mint a szerző publicisztikájának eszmevilága (Vö. Intervenciók 2020, Tótfalusi Ágnes fordítása, Magvető, 2021). Miközben a mű lépten-nyomon Franciaország (és általában a Nyugat) végromlását vizionálja, az ide-oda utazgató hősök elégedetten nyugtázzák a háromszáz kilométer per órás sebességgel száguldó TGV-k szuper szolgáltatásait, a műbeli gazdasági miniszter pedig sikert sikerre halmoz, minden mutató az egekben szárnyal, még egy parányi válságnak sincs semmilyen jele. Igaz, ezt a csodát a szerző csúcsvezetője jórészt az Európai Unió intencióinak fölényes és folyamatos elutasításával vitte végbe. Az olvasó tehát, ha még vágyna rá, bónuszként egy jó kis „brüsszelezést” is kaphat.
