A héten hivatalosan is beköszöntött az ősz, bár most, hogy leírtam, újból rájöttem: nem szeretem ezt a szófordulatot. Kevésbé profán, mint a „tél tábornok újra támad”, vagy a „hálóba rúgta a pöttyöst”, mégis erőtlen, színtelen. Nem fejezi ki azt a bonyolult folyamatot, észrevehető, de gyakran szinte észrevétlen elemekkel tarkított változást, amivel az ősz nem egyszerűen csak beköszön, hanem átveszi a terepet és mindennapjaink részévé válik.
A macska ilyenkor már hosszabban időzik a teraszon, elnyújtózva a puha párnák között, keresve a muskátlileveleken még átszűrődő napfényt. Összegömbölyödik, vöröslő pamacsként tekereg a fonott karosszék hátának támaszkodva, és kora délelőttől akár késő délutánig is ott marad. Nem menekül a forróság elől a benti hűvösbe, úgy tűnik, mintha magába akarná szívni az egyre bágyadtabb nap összes energiáját, hogy kitartson tavaszig. Ha lustaságát legyűri, egerekkel és cickányokkal a szájában kerül elő diadalittasan a fenti dombtetőről, utóbbit érintetlenül hagyja, előbbit apró roppantásokkal felfalja, olykor a körömujjnyi vesét félretéve, otthagyva a járda szélén.
Vastagabb tollbundát növesztettek a nyáron kikelt csirkék is, fázósabban bújnak össze a szénabála melegében, s kevésbé lelkesen rohannak ki reggel a fészer ajtaján, mint akár néhány héttel ezelőtt. Furcsa, kurrogva zenélő hangot adnak, mintha az így be-, és kiáramló levegővel akarnák tesztelni, mennyire van hűvös odakint, s jobb lesz-e kicsit még bent maradni, elvégre az apró bogarak, itt-ott előbukkanó kukacok, férgek ilyenkor a dermedt földben pihennek, őket is a délelőtti napfény csalogatja elő.
Vígan zöldell a kakukkfű, zsálya, lestyán, zeller, petrezselyem, tárkony, bazsalikom, borsikafű, citromfű, menta a magaságyásban, a koriander nyáron földre hullt, száraz magjai zsenge levelekként élednek újjá. Kézilabdányira dagadnak lassan a céklák, s ideje leszedni a padlizsánokat is, jó kis muszakát sütve belőlük, ha már ilyen gyönyörű, gömbölyű-lilára nőttek szeptember végére. Tankönyvi terminusokat tréfál a rebarbara, hisz ugyanolyan izmosan pattan le a tőről, mint az ajánlott betakarítási időben, július, augusztus környékén. Rostjait sem vesztette, külső burkát sem kell lehéjazni, almával, dióval illatozik lassan egy pitében, igazi, őszi csemege, hűvösben melegítő, zamatos falat, pláne vaníliafagyival körítve.
Csalafinta sütőtök kúszik az almafára, indáival körbeölelve a vastag barna ágakat. Mintha incselkedne, hisz százszor nagyobbra nőtt, mint a kedves kis batulok, s kérkedne: lám az almafán is teremhet tök, még ha gyökere máshonnan is ered. A sárga, illatos almát óvatosan szedjük, becsben tartjuk minden gerezdjét. Ilyennel tért haza régen nagyapánk, miután leszedte és puttonyokba rakta a savanykás szőlőt, amiből a maga módján igyekezett iható bort készíteni. Az első rubinvörös pohárral talán ő is az őszt köszöntötte, a kedves évszakot, ami elég gazdag, színes és hosszú ahhoz, hogy felkészítsen minket, földi halandókat a zordabb időkre.