Aki látta csütörtök este Brian Blade és (a) The Fellowship Band koncertjét a Bartók hangversenyteremben, sejtheti, miért választottam a koncertbeszámolóhoz a fenti címet. Minél többet halljuk Blade-et játszani különböző formációkban, annál inkább meggyőz arról, hogy a hajdani – szintén alliteráló nevű – illuzionista elődjéhez hasonló különleges képességekkel rendelkezik. Harry Houdini képes volt bárhonnan kiszabadulni, Blade pedig a jelek szerint pont az ellenkezőjét tudja, bármilyen stílusban játszó formációban telepedik a dobok mögé, izgalmasabb lesz a soundjuk. Wayne Shorter, Danilo Perez és Kenny Garrett esetében ez éppúgy igaz, mint ha Joni Mitchell-lel lép fel, Veszprémben Norah Jones-szal illusztrálta ezt, minimal artra véve a figurát, Joshua Redmannel és Brad Mehldau-val pedig legendásan jó a kémiája, ezt a Müpa színpadán is többször bebizonyították. Most americana specialistaként győzött meg minket erről a Művészetek Palotájában.
New Orleans-ban a Loyola Egyetemen 1988-ban futott össze két ott tanuló louisianai srác, Brian Blade, valamint a zongorista Jon Cowherd, és a zenében gyorsan megtalálták a közös nevezőt: az americanát, ami az ott népszerű zenék, a folk, a country, a rhythm & blues, a roots-rock, a bluegrass és a gospel sajátosan egyedi ötvözete. A formáció 1997-es megalakulása óta hét lemezen mutatta meg a közönségnek, mit talált az aranybányában, ahova mindenkinek szabad a bejárás, de hogy ki mit hoz ki onnan és mire használja, az már a tehetségén és ízlésén múlik. Ha utcazenészek játsszák, akkor hangulatos esztrád lesz belőle, de vérprofi jazzmanek esetében nem fordulhat elő a laikus séfek átka, hogy – bármilyen jól sikerül az étel – az ötletszerű fűszerezésüket nem tudják megismételni. A Landmarks (2014) és a Body and Shadow (2017) sikere után most a legutóbbi CD, a kaliforniai Berkeley-ben felvett lemez, a Kings Highway iránti érdeklődés végre rávette őket, hogy spirituális üzenetükkel egy turné keretében bejárják a világot. Az ókorban a Királyok Útja a gazdag metropoliszokat összekötő ütőér volt, a jazz zarándokai az Égi Királyság felé vezető útra invitálják a közönséget – erre utal az album metaforikus borítója. (A fotót egyébként Blade jegyzi.)
Ha őket kérik fel anno a harmatos God Friended Me-széria zenéjének megírására, akkor valószínűleg máig sikerrel hasítana, mert amit hallottunk, igazi jazzmise volt, bravúros alkalmazott zene, mely a gospelhez hasonlatosan intenzív spirituális üzenetet közvetít roppant hatásosan, a jazz frazeológiáját használva. Azért működik, mert a zene nyelve nem tűri a didaktikusságot. A hajdani karavánok megpihenhettek a kiépített szerájokban út közben, a világturné muzsikus zarándokainak produkcióját viszont Oslo és Hamburg után a víz ölelte Blahalouisiana alsón is érdeklődéssel vártuk. Szombat este Bécsben is láthatják majd, hogy a kínált zenei portéka igazán minőségi. Tömjént, mirhát ugyan nem hoztak, de az americana luxuskategóriás selyemkelméit, ritka ébenfa faragványait, egzotikus fűszereit mind megcsodálhattuk – ami a zene nyelvére lefordítva ECM-stílusú jazzt jelent post-bopos pácban, az indie pikáns fűszereivel ízesítve.
Az albumon Blade és Cowherd kompozíciói a miséből ismerős imák és zsoltárok, remekmívű kápolnák harmonikus arányokkal, amibe az öncélú díszítőelem és funkciótlan improvizáció nem illik bele. Ezért előszeretettel lépnek fel templomokban, e hónap elején például a dél-karolinai Mount Pleasant óvárosában a St. Andrew gyülekezet vendégei voltak, mert ott még értőbb fülekre talál a figyelmeztetésük: ha jó szándékkal kikövezett úton haladsz, ne hidd el soha a kételkedőknek, hogy esetleg a pokolba tartasz.
Infó
Brian Blade & The Fellowship Band. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 26.
A szakrális jazz spaciális zenészeket igényel, Blade mellett az egyetlen bejáratott „név”, a gitáros Kurt Rosenwinkel betegsége miatt pont nem jött el, a többiek viszont Európában még kevésbé jegyzett muzsikusok. A „rend” fontos tagja a bőgős Roland Guerin, aki puritán pontossággal illeszkedett a kórusba. A remek fúvóstandem egyik tagja, a tenor- és szopránszaxofonos Melvin Butler pedig igazi csodabogár, dékánhelyettes Miamiban, publikál a zenéről, a vallásról és az identitásról a Karib-térségre és az Egyesült Államokra koncentrálva, és nem mellesleg virtuóz muzsikus. Társa, Myron Walden is Miamiból költözött Bronxba, játékában és kiállásában leginkább Sonny Rollinst idézi, és olyan karizmatikusan játszott altszaxofonon és basszusklarinéton, hogy biztosan ismeri a Les Paul gitárosoknak címzett bölcs intését: „A titka az, hogy olyan, mint a szerelmed. Minél többet foglalkozol vele, annál inkább érzed, hogy még keveset tudsz róla, nem ismered őt eléggé. Megérintheted és dédelgetheted, mindig jól érzed magad a társaságában. De vigyázz, mert dacos is, soha nem engedi, hogy legyőzzed”. A Fellowship a gospelre és a jazzre fókuszáló jazzmiséje a szükséges alázattal követte a tanácsot.
A végén ráadásként a „God Be With You” szellemében a New Orleans-i hot jazzbe mártott Halleluja olyan pazarul szólt, hogy mindenkivel elhitette: ő is tudna egy saját szólamot dúdolni hozzá. A szomszédomnak sikerült is.
