Majd eljön az igazi! Akit neked szánt az ég, azt az ördög is utánad tolja talicskán! Kamaszkorban, huszonévesen még ilyen romantikus elképzeléseink vannak a pártalálásról. Arról, hogy a királyfi meghallja szívszaggató sóhajainkat, felpattan a lovára, amely feltétlenül hófehér, a torony elé üget, hogy megmentsen a magánytól. A tündérmesének ez a része rendszerint elmarad, ráadásul hiába telnek az évtizedek, e mellé társulnak még a régi beidegződések, mint hogy „ne feltűnősködj”, vagy hogy „nem illik a nőnek kezdeményezni”.
Az óra pedig kérlelhetetlenül ketyeg, a bölcsességgel arányosan sokasodnak a ráncok, a pár pillanattal ezelőtt még babakocsiban tolt gyerekek felnőnek, szárnyra kapnak, az őket ringató kéz tulajdonosa pedig ha történetesen elválik, urambocsá’ megözvegyül, kezdheti élvezni a szingliséget.
Pár évig. Aztán egyszer csak elindul benne a bogár. Mert vagány dolog egyedül autóba pattanni, nekivágni egy kirándulásnak, tök menő egy régi barátnővel legurítani egy sört, néha kettőt is. Az együtt röhögés ideig-óráig felszabadít, de mintha valami mégis hiányozna. És az ember lánya, aki nemrég szégyenlősen bújt ki az emberöltőn át viselt anyukajelmezből, előbb egészen halkan, végül hangosan, dühösen vallja be saját magának: nagyon buli volt a magányos farkas szerepe, de most már újra arra vágyik, hogy valaki az élete párjának szólítsa.
Nagy levegő, ugrás!
Elkezdődik hát a fejtörés. Tekintettel a lakosságszámra, eleve kisebb a találkozások matematikai valószínűsége vidéken, kisebb városban, pláne faluban, ezeken a helyeken a párkereső versengésben eleve jóval hátrébb kell felvenni a térdelőrajtot.
A merítési lehetőséget szűkíti, hogy tágabb értelemben sem lövünk házi nyúlra, ráadásul nehézkes dolog friss nézőpontból nézni azokra a férfiakra, akikkel huszonévig mindössze olyan közös témák akadtak, mint hogy influenzás lett az ő gyereke is, elmarad az óra a zeneiskolában, mennyi legyen az osztálypénz.
