Az MNB negyedévente megjelenő Inflációs jelentéseinek állandó mottója - „... nagy bölcsesség az, ki célt tud tenni maga kívánságainak” - időszerűségét aligha érdemes kétségbe vonni. Az 2024-es költségvetésünk fényes bizonyítéka annak, hogy a NER működése híján van ennek a bölcsességnek.
Még a büdzsé korrigált makrogazdasági számai is eltévesztették a céltáblát, újabb adalékot szolgáltatva ahhoz, hogy a gazdaság szereplői - a vállalkozások és a háztartások -, már korábban megrendült bizalma miatt, a még úgy ahogy elfogadható, az idei, átlagosan 3,9 százalékos fogyasztói áremelkedés mértéke. A szakértői várakozások szerint jövőre is hasonlóra számíthatunk. De ennek a fenntarthatóságában sem hisznek a vállalkozások, aminek fényes bizonyítéka, hogy egy banki felmérés szerint az inflációs nyomás továbbra sem ereszti el a cégeket, pedig a KSH mostani adatai akár némi optimizmust is sugallhatnának. A következetlen gazdaságpolitika következménye: a hazai nagyvállalatok egyre kevésbé tudják beépíteni az áraikba a drágulást. Elgondolkodónak tartják, hogy 2021 óta kisebb az áremeléseik mértéke az inflációnál. A mindennapi tapasztalatok ugyan ennek némileg ellentmondanak, de némi igazság azért lehet ebben a vélekedésben. Feltehetően a különadókkal sújtott kiskereskedelem, valamint a pénzügyi és telekommunikációs szolgáltatók "tartják karban" az aktuális inflációt.
Az viszont nehezen érthetőnek tűnik, hogy az emelkedő reálbérnek miért csekély a hatása a lakossági fogyasztás növekedésére. Bár pillanatnyilag még csak csekély, de egyre növekvő mértékben terjed a határokhoz közel fekvő településeken, hogy az országhatárokon túlra, elsősorban Ausztriába és Szlovákiába járnak át élelmiszert vásárolni a családok. Mert ott olcsóbb! S az is meglepő, hogy a családok nem pénzügyi vagyona alacsonyabb napjainkban, mint 2021-ben volt. Mindennapos dilemma, hogy az idei magasabb jövedelemből mennyit költsenek el az emberek, s mennyit takarítsanak meg. Üdvözítő válasz erre ma még nincs!