- Szilágyi Zsófia az egyszerűség oltárán képes egybe rántani a melankóliát, humort, drámát

Áldás vagy átok a Venice Biennale Colleague feltételei mellett nagyjátékfilmet forgatni?

Jó kérdés. Ezt pillanatnyilag még én sem tudom eldönteni. Egyfelől mindenképp áldás. Az a kettőszázezer euró, amivel minden évben három, nemzetközi, kisköltségvetésű játékfilm elkészülését támogatják, sok pénz, és nagy szabadság jár vele. Ugyanakkor a filmgyártásban ez az összeg nem sok pénz, sőt… Azért meg lehet belőle csinálni, különösen, ha az embernek olyan remek gyártásvezetője – line producere van, mint Vodál Vera. Az átok egyértelműen az idő.Kilenc hónap telik el a támogatásról való értesülés és a kész film bemutatása között. Nagy nyomásban az ember olyan döntéseket hoz, amik van, hogy bátrak és kellett hozzá a nyomás, van, hogy totális tévedés, korrigálni viszont az idő és anyagiak hiányában kevés lehetőség van.

Tekinthető-e a Január 2.-a az Egy nap spin offjának? Lát rokonságot a két film között?

Amennyiben a spin off-hoz szükséges a folytatásra törekvő szerzői szándék, akkor nem. Nem törekedtem az Egy nap folytatását elkészíteni, ugyanakkor miközben csináltuk, nekem is feltűnt, hogy nahát, egy ilyen értelmezés is lehetséges. Sok másféle hasonlóságot látok. A korlátozott nézőpont, az egy nap alatt játszódó történet, a drámát a háttérbe szorító szerkezet...stb. Sok a megközelítésbeli hasonlóság.

A Január 2. egy „pakolásos spirálban” mutatja meg az elválás napját. A szereplők a legtöbb időt egy kocsiban töltik. Mi inspirálta ennek a zárt térnek az alkalmazását?

Ez az autós ingázás lett volna a film lényege, lényegi ötlete. A főszereplők hordják a holmikat innen oda, két pont között autóznak oda-vissza, mint egy road movie-ban csak ez egy olyan road movie, ahol a szereplők ugyanazt az utat járják egész idő alatt. Nagyon szerettem volna ezt az ingázást jól megcsinálni, az ismétlődést érdekessé formálni: a szereplők mindig más felállásban ülnek a kocsiban (valaki mindig beül hozzájuk, vagy éppen kiszáll, és Ági, a sofőr egyedül marad), mindig más hangulatban ülnek a kocsiban és persze mindig másról van szó. Szerettem volna, ha apránként minden úttal megtudunk valamit a szereplőkről vagy a válásról, amitől egy picit mindig másnak látjuk őket. Szerettem volna, ha a szereplők megítélése ebben a folyamatos ingázásban a nézőben magában is inog: hol ilyennek látja őket, hol olyannak, attól függően, hogy éppen mit tudott meg. Röviden egy variációsort szerettem volna építeni, és nagyon szerettem volna, ha a város, ugyanaz az útvonal is mindig más arcát mutatja. Na ez az, ami biztosan nem sikerült. Ehhez kellett volna még minimum három vagy öt forgatási nap csak az autóban és még vagy kettő-három hét előkészítés. 

Kicsit vicces kérdés: az óriási fikusz mellett hogy fért el bárki más a kocsiban?

Simán. A kérdés kishitűségről tanúskodik. A fikusz szépen befér az első ülésre, ha az ülést hátra hajtjuk és teljesen hátra toljuk, ez látszik is a filmben. A vezető mögötti ülés ebben az esetben szabadon marad, bárki elfér még ott akár az ölében egy gurulós székkel is. Csak javasolni tudom. A fikusz egyébként él. Anyukámhoz került a forgatás után rehabra.

A film számos dialógusában szóba kerül a pénz: mennyibe kerül a mikró, a porszívó, vagy mennyiért tankol Ági a benzinkúton – amit senki sem fizetett ki neki, ha jó látom. Az anyagiasság, illetve a mindennapos pénzhiány megmutatása mögött mi volt a gondolat?

Klárának két kis gyerekkel, középosztálybeli háttérrel filléres anyagi gondjai vannak, és lesznek is minden bizonnyal a jövőben. De engem az anyagiak nem csak az átvitt – pénzügyi értelemben érdekelnek, hanem szó szerint is: az anyagiak, a matériák, a törmelékek, amikkel tele van életünk, és ami minden szituációt a nagyokat és kivételeseket éppen úgy, mint a kicsiket vagy jelentékteleneket meghatároz, vagy legalábbis erősen befolyásol. Befér-e még egy doboz, mennyibe kerül a benzin, kié az autó, ki adja kölcsön... satöbbi. Ez nem is egy gondolat, az egész mögött inkább egy szemlélet: nem esik jól kihagyni a kis, feleslegesnek tűnő, törmelékszerű körülményeket, összetevőket a nagy dolgokból, az egyszeri pillanatokból. Így tűnik igaznak. Nem hiszek a letisztultságban.

A költözés fix útvonalon zajlik, Zuglóból a szlömös nyóckerbe: mi az útvonal mögötti cél?

Itt összesen annyi volt a koncepció, hogy Klára valahonnan a „nem nagyon külvárosból”, de már családi házas környékről költözik be a „nem nagyon belvárosba”, a belváros szélére, ahol még pont meg tud kapaszkodni, még pont meg tud csípni egy lakást. Fontos volt képileg, hogy markáns változás következzen be az út során: ne egy homogén építészeti térben autózzunk le s föl. A ritkás, földszintes, tágasabb terek felől érkezzünk a követlenül az út mellett álló, magas, sűrű beépítésű városi környezetbe.

A férfi karakterek mindegyike „gyengébb”, mint a nők. Miért?

A férfi karakterek egymástól szerintem meglehetősen különbözőek, számomra furcsa őket egy kalap alá venni. A nőkhöz viszonyítva sem látom őket gyengébbnek. Szerintem a nők is kuszák és ambivalensek ebben a filmben. Legalábbis a szándék ez volt. Az eseményeket Ági szemszögéből látjuk, vállaltan és jelzetten csak azt látjuk és tudjuk, amit Ági lát és tud. Ezért például azt látjuk, hogy ők nagyon elfáradnak, reggeltől estig cuccolnak, de azt nem látjuk, hogy Zoli, Klára unokatestvére vajon hány körben fordul, és mi mindent visz el Lórántékhoz és Klára szüleihez a kombi BMW-jével. Csak megérkezni látjuk, később Klára utal rá, hogy annyira megtömték az autóját, hogy ő maga, Klára már be se fért, és később is elhangzik, hogy Zolinak még egyszer biztosan vissza kell jönnie. A férfi karakterek szerintem nem gyengébbek, mint a nők, csak nem hősiesek. Ezúttal nem mentenek meg senkit. Bár Zoli sokat ment a helyzeten.

Az Egy nap annak idején az Inkubátor program keretében készült. Mi volt ennek a jelentősége, amikor még nem volt teljesen „kivesézve”?

Az Inkubátor Program nagy lehetőség, komoly segítség volt az első filmesek számára, mikor 2016-ban elindult. Könnyített pálya volt, ahol nem sok pénzt, de viszonylag egyszerű feltételekkel és gyorsan lehetett kapni, ráadásul teljesen nyílt, demokratikus feltételrendszerben. Évről vére cserélődött az előzsűri és a zsűri is, és nem csak a zsűri, a szakmai közönség is szavazott a pitchen. Ez egy tiszta feltételekkel működő, felszabadító helyzet volt, ami nagy kedvet csinált a pályakezdőknek, köztük nekem is ahhoz, hogy elinduljunk. Az Inkubátor Programból lehet látni, hogy a Filmintézetnek megvan a lehetősége arra, hogy olyan finanszírozási, pályázási, döntéshozási struktúrát építsen, ami a művészeti munkának igazán kedvez. Az Inkubátor Programban azóta történt utólagos döntés módosítások szerintem nem kedveznek senkinek. Se a pályázók intézménybe vetett bizalmának, se az intézmény tekintélyének.