- Sinkó Melinda: A tolmács

A piac ma reggel is korán ébredt. Először az árusok lepték el zörgős kézikocsijukkal az asztalok közötti utakat, majd a büféknél gyülekeztek egy kávéra, szendvicsre. Aztán megérkezett az első vásárló, a mindig frissen borotvált Pali bácsi, majd a többi korán kelő spórolós öreg. Nyomukban a folyton rohanó asszonyok. Még a munkakezdés előtt elszaladtak zöldségért.
A savanyúságos pultnál két férfi szóváltásba keveredett. Az árus odakiáltott a retkekkel megrakott asztalnak támaszkodó idős néninek.
– Jöjjön, Ilonka!
A néni szaporázta apró lépteit. Halvány pír jelent meg ráncos orcáján, szíve egy lehelettel gyorsabban dobogott, izgatottan fürkészte a vita résztvevőit. Még egy ideig csöndben hallgatta a beszélgetést, majd felemelte ráncos mutatóujját, és csipogós madárhangon közbeszólt.
– A fiatalember szerintem azt szeretné mondani, hogy ő volt itt előbb, és igazságtalannak tartja, hogy ön elé állt.
– Igen, pontosan! – bólogatott az érintett fiatalember.
– Akkor miért nem ezt mondja? – kérdezett vissza a köpcös középkorú férfi. – Szidja itt az anyámat!
– Az úriembernek nem esett jól, hogy az édesanyját szidja – fordult most elnéző mosollyal a hórihorgas szőke fiatalember felé.
– Nem szeretem az ilyen sunyi tolakodókat! – nézett villogó szemmel a szőke.
– Mérgesnek látszik – állapította meg a néni.
Az összeverődött emberek egyetértően bólogattak.
– Nem vagyok sunyi! – emelte fel a hangját a köpcös. – Inkább a te anyád lenne a kórházban, te majom!
– Az úriember azért vágott ön elé, mert sietett volna az édes­anyjához a kórházba – mondta Ilonka néni.
– Kedden műtötték bélcsavarodással. Nem tudom, megéli-e a holnapot! – mondta elcsukló hangon az idősebb férfi.
– Sajnálom, öregem! – felelte bűnbánó hangon a magas, és kezet nyújtott a másiknak. A bámészkodók szerény tapssal nyugtázták a békekötést, s hümmögve odébbálltak. A savanyúságárus egy vödör apró csemegeuborkát nyomott Ilonka kezébe.
– Köszönöm, nem kellett volna! – szabadkozott Ilonka, de azért gyorsan elsüllyesztette gurulós táskájába a kis vödröt. Nem kellett sokáig ácsorognia, most a játékárus szaladt érte.
– Segítsen, Ilonka néni, mielőtt ezek a némberek megölik egymást!
Ilonka összedörzsölte apró kezeit, és odacsoszogott. Egy piros kardigános és egy kék kabátos őszülő asszony tépett két oldalról egy játék babát. Figyelmesen hallgatta a kivörösödve kiabáló nőket. Egészen közel lépett az asszonyokhoz, és megérintette a vállukat.
– Mindketten nagyon szeretik azt a kislányt. Jól gondolom? – kérdezte szelíden. A két nő meglepődve engedte el a babát.
– Én vagyon az igazi nagyanyja. Ez csak a nevelőapja anyja – mondta a piros kardigános duzzogva.
– A mama attól fél, hogy elveszíti az unokáját – állapította meg Ilonka.
– Dehogy akarom én elvenni, de nem mehetek a szülinapjára üres kézzel. Azt akarod, hogy sírjon szegény Ramóna? – vonogatta a vállát a kék kabátos.
– Nem akarja megbántani a kislányt – közvetített Ilonka néni.
Kisebb tömeg gyűlt az asszonyok köré, és feszülten figyelték, hogy mi sül ki a dologból.
– Akkor is én viszem a fésülős babát! – erősködött a piros kardigános nagyi.
– Nagyon szeretne örömet okozni az unokájának – mondta szelíden Ilonka, a mama erősen bólogatott.
– Nekem mindegy, főzős játékot is vihetek! – engedett a kék kabátos.
A két nagymama lecsillapodott, kifizette a portékát, és elvonultak a cukrászda irányába. A közönség szétoszlott, mindenki a dolga után nézett.
A játékárus egy tábla csokit nyomott a kezébe, Ilonka pedig elballagott a zöldséges asztalokhoz, és várta, mikor lesz rá szükség újra. Az idős hölgy nem beszélt semmilyen idegen nyelven, ő magyarról magyarra fordított.