- Hidas Bence: A hamis Merkúr (regényrészlet)

                                                                              1925. október 29., csütörtök, Budapest

A három ezüstmadár együtt hullámzott a némán csordogáló Dunával. Szárnyaikra nyálkásan tapadt a hajnali köd, fehér géptestük beleolvadt a városra telepedő felhőbe. Napok óta így állt mindhárom; némán, ringatózva, arccal a Ferenc József híd pilléreinek. Vége volt már a nyári jólétnek, amikor naponta többször is ingáztak a Balatonra vagy a messzi Nyugatra. Az ősz közeledtével egyre kevesebb lett az utas, így hetente csak néhány gép szállt fel a Duna zöldes vizéről. Ezen a reggelen sem volt más a helyzet; a rossz látási viszonyok miatt minden járatot töröltek, így nem bőgtek fel a motorok, és egy pilóta sem adta ki az ukázt. Szokatlan csend telepedett az Aeroexpress budapesti állomására. A Gellért-hegy lábánál elterülő épületet talán úgy lehetne a legpontosabban leírni, mint egy szabadtéri uszoda és egy buszmegálló furcsa keveréke. Egy hosszan elnyúló palló, rajta fabódé, amelyet már jócskán megviselt a víz folyamatos támadása. A palló mentén pedig szép egymásutánban a három hófehér hidroplán.
Márzay Ottó detektívfelügyelő ügyetlenül imbolygott az egyik mólón. Tekintetét feszült figyelemmel lefelé szegezte, és megfontoltan vette lába alá a csúszós deszkákat. Utálta a vizet, mi több, úszni sem tudott, de nem volt más választása. Ha hulla volt, akkor menni kellett, bárhol is legyen. „Volt már ennél rosszabb is” – próbálta nyugtatni a felesége, de nem járt sikerrel. A nyomozó gyomorgörccsel tette meg az otthona és a Szent Gellért tér közti távolságot, és ha őszinte akart lenni magával, már csak arra várt, hogy a holttestet a partra húzzák. Ahogy felemelte a tekintetét, és végigpásztázta a némán ingadozó Junkers F–13-as gépeket, rájött, hogy ez a művelet nem lesz olyan egyszerű. Három repülővel arrébb, a szürke ködben két sziluettet vélt felfedezni. Az alakok elmosódott mozdulatai a víz felé irányultak. A nyúlós tejfátyol csupán a szavaik egy részét engedte át, de a nyomozó a köd és a távolság ellenére is könnyedén megállapította: a hulla kiemelése nem volt egyszerű feladat. A tompa káromkodást ugyanis egy öblös ordítás és valami meghatározhatatlan, szaggatott csobogás követte.
Márzay odaért az első repülőhöz, amelynek a szárnya határozott akadályként feszült a móló felett. A férfi érezte az alumínium hidegségét, ahogy rátenyerelt a járműre. Mélyeket szívott a hideg, reggeli levegőbe. A folyó poshadt szaga szinte kellemesen keveredett a városra oly jellemző, kora őszi kéményfüst illatával. Valahol a távolban néhány sirály vijjogott. Egy uszadék fa ütemesen kongatta a móló oldalát.
Nagy nehezen átbújt a szárnyak alatt. A fátyolos sziluettek emberekké formálódtak.
– Jó reggelt, fiúk! Elkélne egy kis segítség?
A két fiú megpördült, és a hulla ismét visszacsobbant a vízbe.
– Tiszteletem, felügyelő! – vágta magát haptákba az egyik. – Jelentem, beakadt, uram.
Márzay végignézett a legényeken. Alig lehettek húszévesek, de mindkettő szikár volt, válluk széles. Jól fésült hajukat tányérsapka fedte.
A nyomozónak azonnal szemet szúrt a Magyar Királyi Honvéd Folyamőrség fehér galléros egyenruhája.
– Járőröznek, uraim? – kérdezte. Szája kaján mosolyra húzódott.
Az egyik fiú rögvest magyarázkodásba fogott:
– Hát az úgy volt, hogy a Rubovszky – kezével a másik felé bökött – meg az Orbán, aki már nincs itt, mert elszaladt a rendőrszobára, azt mondták, hogy a Farkas Bélánál féláras a barack meg a szilva minden szerda este. Aztán a kapitány nyugovóra tért, az éjszaka meg már hűvös ilyenkor, ezt az úr is tudja, így hát úgy alakult… – A fiú hangja elcsuklott. Beszéd közben levette a sapkáját, amit most úgy morzsolgatott, mintha kukorica lett volna. Márzay leintette.
– Szerencséjükre Orbán elért a rendőrszobába, ezért vagyok most itt. Elmondott mindent, nem kell félnie. Maguk éppen a fedélzeten járőröztek, amikor gyanús fényeket észleltek a híd felől. Leengedtek egy csónakot, és leeveztek a Szent Gellért térig, de semmit sem találtak. Éppen fordultak volna vissza, amikor az állomás mólójába szorulva egy holttestre lettek figyelmesek. Véletlenül sem úgy fedezték fel, hogy a rakpartról vizeltek a Dunába, igazam van?
A két honvéd arcán még a ködös félhomályban is látni lehetett a pírt.
– Természetesen nem, uram – nyelt nagyot Rubovszky.
Márzay bólintott, majd lépett egyet a pallón, éppen akkorát, hogy láthassa a testet. A gyomra összeszorult, ahogy tekintetét végigfuttatta a férfi lebegő tetemén. Viaszos keze lágyan ringott a víz felszínén, kabátja mintha a szélben táncolt volna. A ködből rikítva bukkant elő egy sirálysereg. Márzay egyre erősebbnek érezte a folyó hullámzását. Zsebéből előtúrta a Leicát, és remegő mozdulatokkal felhúzta. Szemét a kémlelőhöz emelte. Még a sárgás lencsén át is borzalommal töltötte el a férfi arca. Pontosabban az, ami maradt belőle.

– Fejlövés – állapította meg Cselényi, miközben ügyetlenül feltápászkodott a holttest mellől.
Két óra telt el azóta, hogy Márzay a helyszínre ért. A köd, ami eddig oly odaadóan védte őket a keresetlen szemek elől, eloszlott, s szinte azonnal megjelentek a bámészkodók. A hídon kalapok és kendők bukkantak elő a korlátok felett: munkába igyekvő emberek, akik egy kis borzongás kedvéért még a reggeli késést is vállalták.
– Ebben egy percig sem kételkedtem. Ha tippelnem kéne, egy ágyúval.
– Akkor még ennyi sem maradt volna belőle. Csupán olyan közelről, hogy a lövedék levitte a fél arcát, a torkolattűz pedig szétégette a másikat. Közvetlen közelről.
Márzay elgondolkozott. Tudta, hogy ilyen közel kerülni egy másik emberhez csupán két módon lehet. Ha amaz egyáltalán nem számít rá, vagy ha pontosan tudja, mi fog következni. Ismét végignézett a testen. Férfinak nevezni éppen annyira lett volna túlzás, mint legénynek. Egy picit mindkettő volt, de talán egyik sem igazán.
Magas lehetett, bár a nyomozónak nehezére esett megállapítani, hogy mennyire. Kicsit több mint száznyolcvan centiméternek saccolta, de könnyebb dolga lett volna, ha amaz mellette áll, és nem kifeküdve fekszik a rakpart macskakövein. Arcát már megkapta a borosta, álla téglaforma volt, de nem taszító módon. Márzay még akkor sem tudta volna megmondani, hogy a férfi egykoron jóképű volt-e, vagy sem, ha szerencsétlennek megvan mindkét orcája.
– Ez egy tweedzakó? – mutatott a barnás, zsákszerűre ázott ruhára.
– Igen, méghozzá kitűnő minőségű. Tudom, mire gondolsz, de nincs szerencsénk. A ruhacédula ki lett vágva belőle.
– Hát a brifkója?
Cselényi szomorúan rázta meg a fejét. Ekkor hirtelen nagy óbégatásra lettek figyelmesek. Egy fedorakalapos alak tűnt fel a Gellért Szálló előtt álldogáló emberek között. Márzay sejtette, hogy mire a nagy ramazúri. A tömeg egy ideig visszatartotta a férfit, aki hirtelen intett egyet, mire – akár varázsütésre – kettévált előtte a polgári kordon, így ő akadálytalanul a tetthely felé indulhatott.
Márzay nagyot sóhajtott. Érezte, hogy a reggeli nyugalmának lőttek. Ahogy a fedorás egyre közelebb ért hozzájuk, úgy rajzolódott ki jellegzetes külseje. Okuláréján tükröződött sasorra, bal kezét oly magasztosan fonta a háta mögé, mintha nem is egy gyilkossági tetthelyre, hanem az Operába igyekezne. A fekete brogue cipője együtt kopogott karcsú sétapálcájával. Márzay legszívesebben elfintorodott volna.
– Guten Morgen, liebe Herren! – torpant meg előttük a férfi. Elegáns mozdulattal lekapta a kesztyűjét, és kezet nyújtott.
– Sbodics, micsoda meglepetés! Már azt hittem, ma szabadnapos. – Márzay kelletlenül viszonozta a kézfogást. – Meglehetősen sokára ért ide.
– Három bértaxi hagyott faképnél, mire sikerült fognom egyet. Aztán meg az egyik átkozott közrendőr nem akart átengedni. Azt mondta, rendőrségi helyszín. Hát van ilyen? – méltatlankodott. Hangjában lekicsinylés és alaptalan felsőbbrendűség keveredett, amelyeknek elegye kendőzetlen düh formájában távozott a szájából.
– Biztos összetévesztették valakivel. Dán Norberttel esetleg? – somolygott Cselényi.
Márzay szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Azóta, hogy Pinellit elhelyezték mellőle, Dercsei pedig szabadságra ment, a boncmester volt az egyetlen, akivel valóban szívesen töltötte az időt. Az elmúlt pár hónapja olyan eseménytelenül telt, hogy hetente két-három alkalommal is meglátogatta Cselényit a Zsigmond utcában. Az alagsori kártyapartikat csak néhány esetben zavarta meg egy-egy ápoló, akik általában nagy csikorgások közepette tolták be a következő hullát. Cselényi jól keverte a lapokat, de még annál is jobban az információkat. Márzay egy ilyen alkalommal tudta meg azt is, hogy Sóstói visszarendelt Bécsből egy Sbodics Ferenc nevű férfit, aki éveken keresztül a Bundesgendarmerie szolgálatában állt. Senki sem értette, hogy miért rá esett a választás. Már a háború előtt Bécsbe helyezték, azóta nem szolgált Pesten. Egyetlen ügyet sem oldott meg Ausztriában, és a hírneve sem előzte meg. Márzay Dercseit terjesztette fel Pinelli pozíciójára, de Cselényi szerint Sbodics helye már akkor kőbe volt vésve, amikor az olasz még a nyomozócsoport tagja volt. Nem véletlen tehát, hogy Márzay nem csupán neheztelt a férfira, de egyenesen megvetette. Megvetette, minden külsőségével, manírjával, a sétapálcájával, a bőrcipőjével és a pacsuli kölnijével együtt. Sbodics Ferenc nem volt több a szemében, mint egy közepes minőségű importáru, ami csupán addig egzotikus, amíg az emberek meg nem unják. A nyomozó mégis csendben tűrt, mást ugyanis nem tehetett.
– Tudjuk már, hogy ki az áldozat? – kérdezte Sbodics, miközben tekintetét a halottra szegezte. Sétapálcáját a férfi véres homlokának támasztotta, és maga felé rántotta az arcát.
Márzay köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.
– Nagyobb baja már aligha lesz, nem igaz?