- Magyar nagystratégia és világrendszer-elmélet (2.)

3. Első közelítésben a világrendszerváltás elmélete nem tűnik másnak, mint a mai tendenciák meghosszabbításának, jövőbe történő kivetítésének és Békés Márton fejtegetése tulajdonképpen ezt az utat követi. Kiindulópontját Kína és néhány keleti állam gyors ütemű gazdasági növekedése képezi, valamint egy látható blokkosodási folyamat, mely a gazdasági szférában elsősorban az euroatlanti térség és a BRICS-államok versenyében, újabban szembenállásában nyilvánul meg. A többpólusú világrend létrejöttének koncepcióját a koronavírus járvány, az USA afganisztáni kivonulása és az orosz-ukrán háború is érvekkel támasztja alá, utóbbi azért is, mert az egykori harmadik világ, a Dél számos állama rokonszenvezik Moszkvával, vagy legalábbis semleges álláspontot foglal el a konfliktusban. (Békés Márton: A világrendszerváltás. A többpólusú világrend forgatókönyve. Kommentár 2022/4.)

Az aktuális tendenciák jövőbe történő kivetítése azonban, miként Bródy András is megjegyezte, csak azt jelzi, hogy nincs érdemi tudásunk arról, milyen termelési- és életforma-változások felé haladunk. Ezt az elmúlt évtizedek nagy hatású prognózisainak látványos tévedése egyértelműen bizonyítja. Ma talán már kevesen emlékeznek az 1960-as években főként John Kenneth Galbraith amerikai közgazdász által kidolgozott konvergencia-elméletre, mely a tőkés centrumországokban és az államszocialista rendszerekben egyaránt létrejött technóstruktúrából, valamint a nyugati indikatív tervezésből és a szocialista reformkísérletekből azt a következtetést vonta le, hogy a két társadalmi forma fokozatosan közeledik egymáshoz, s ezáltal egy új berendezkedés alakulhat ki. Az 1970-es évek neoliberális fordulata és az európai szocialista kísérletek kudarca rövid időn belül bebizonyította e teória megalapozatlanságát: Nyugaton szakítottak a tervezéssel és a keynesi gazdaságpolitikával, a kelet-közép-európai országokban pedig tőkés restauráció zajlott le. Hasonló sorsra jutott Francis Fukuyama 1992-es elmélete is, amely a kapitalizmus akkori, világméretű győzelme nyomán a történelem végét hirdette meg, mondván, a szabadpiaci rendszer és a liberális demokrácia a társadalmi fejlődés legmagasabb, meghaladhatatlan csúcsát jelenti. Ezt az elméletet nemcsak Ázsia egyes illiberális államainak felemelkedése cáfolja, hanem az újjobboldali és szélsőjobboldali pártok európai, észak-amerikai megerősödése is, amit a polgári politológia populista korszellemnek nevez. Ennek leglátványosabb elemét Donald Trump politikai irányvonalának népszerűsége képezi, de a liberális demokrácia erózióját jelzi a francia, az olasz és az osztrák szélsőjobb győzelme is a júniusi EP-választásokon, valamint az AfD sikeres szereplése is az őszi német tartományi voksolásokon.

Mind a konvergencia-, mind a történelem vége elmélet rövidtávú folyamatokból indult ki, bár Fukuyama felfogását a hegeli történetfilozófiára is alapozta. Ezzel szemben a világrendszer-elmélet, mely a XX. század utolsó harmadának legjelentősebb baloldali tudományos irányzata volt, a hosszútávú strukturális időt állította középpontba, a sokáig, de nem örökké fennálló meghatározottságok kontinuitását ragadta meg. A tőkés világgazdasági rendszer esetében ez az időtartam az Orbán-beszédben is hangsúlyosan említett 500 év, amely a hosszú XVI. század elején kezdődött és a XXI. század közepén érhet véget. E fogalmat a világrendszer-elmélet Fernand Braudel francia történésztől vette át, aki a társadalmi idő négy formáját különböztette meg: a napi eseményeket, az örök igazságokat, vagyis az általános-elvont törvényszerűségeket, a strukturális időt, illetve az azon belüli ciklusokat.

Dull Szabolcs elemzéséből és más forrásokból is tudjuk, hogy Orbán Viktor a magyar nagystratégiát elsősorban Békés Márton kutatási eredményeire alapozza, aki egyébként Antonio Gramsci munkásságát, hegemónia elméletét is felhasználja a hazai jobboldal ideológiájának megteremtéséhez. Indokoltan merül fel az a kérdés, hogy a XXI. Század Intézet igazgatója miért fordul Gramscihoz és bár nem hivatkozik rá, koncepciójának kidolgozására feltehetően a baloldali világrendszer-elmélet is hatást gyakorol. És szintén indokolt egy másik kérdés is, hogy a hazai politikai baloldal miért nem támaszkodik ilyen elméleti bázisra. Az első felvetésre a rövid válasz talán az, hogy a keresztény-nemzeti konzervativizmus előtt áll most a változtatás feladata, a múlt struktúráihoz való visszatérés, mely folyamatos passzív, restaurációs forradalmat igényel. Ezzel szemben a mérsékelt baloldal a liberális demokrácia status quójának talaján áll, mintakövető álláspontot foglal el, a nyugati és az északi centrumállamok valódi, vagy feltételezett intézményesített politikáját kívánja működtetni. Ily módon e téren a hegeli-marxi-engelsi dialektika érvényesül; a változást a reakció, a megőrzést a progresszió képviseli, vagyis az irányzatok ellentétükbe csapnak át. (Részletebben lásd Éber Márk Áron: Antonio Gramsci második kirablása: Az antikapitalizmus egyik klasszikusának újbaloldali és újjobboldali (félre)értelmezéseiről. Eszmélet 138.)

A világrendszerváltozás-elmélet és Orbán tusványosi beszédének erről szóló része azonban radikálisan különbözik egymástól. Azonosságot csak az 500 éves időtartamban és a váltás elkerülhetetlenségében találhatunk, minden más kérdésben az eltérések meghatározóak, hiszen e téren Békés Márton azért elsődlegesen Carl Schmittre és egyéb konzervatív szerzőkre támaszkodik. Ezen tudományos irányzat egyik megalapítója és legismertebb képviselője, Immanuel Wallerstein számos írásban fejtette ki a várható világrendszerváltás okait és lényeges tartalmát, amelyek közül most Bevezetés a világrendszer-elméletbe című könyvének legfontosabb állításait tekintjük át. (Immanuel Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. L’Hartmattan Eszmélet Alapítvány, 2010) Ezt azért is szükséges megtennünk, hogy bemutassuk, a világrendszerváltás-elmélet alapvetően nem egy nemzeti konzervatív gondolat.

4. Wallerstein a történeti szisztémák három típusát azonosította, a minirendszereket, a világbirodalmakat és világgazdaságokat – az utóbbi két típust tekintve világrendszernek. Ezek ugyan nem fogják át az egész világot, ám maguk egy egész világot alkotnak. Modern világgazdaságnak a körülbelül 500 évvel ezelőtt létrejött kapitalista világrendszert tekintette, mely mint minden történeti szisztéma, sajátos, meghatározott életciklussal rendelkezik. Úgy látta, hogy e berendezkedés a közelmúltban válságba került, ami azt jelenti, hogy problémáit saját keretein belül már nem tudja megoldani. Ilyenkor a rendszer bifurkál, azaz meghaladása két, alapvetően eltérő irányban válik lehetségessé, amelyek közül az emberek konkrét döntéseinek megfelelően az egyik kerekedik felül. Ezt a bifurkációt kaotikus folyamatként írta le, melyet szélsőséges kilengések jellemeznek és ezért a rövidtávú várakozások nyilvánvalóan bizonytalanokká válnak. Kiszámíthatatlannak tekintette azt is, hogy a kettő közül melyik jövőbeli rendszer jön létre, a válság kezdetétől az elágazási pontig terjedő időszakot pedig az átmenet periódusaként értékelte. A folyamat kezdetét az 1968-as, világforradalomként értelmezett sokkban jelölte meg, s egyben úgy vélte, hogy a válság 25, vagy akár 50 évig is eltarthat. Az említett eseményt ugyanakkor csak kiváltó okként fogta fel, mely felszínre hozta a tőkés világgazdaság alapvető, megoldhatatlan problémáját, a profitráta süllyedését. E jelenséget egyfelől az áremelések korlátaival, másfelől a bérköltségek növekedésével, az inputok drágulásával és az emelkedő adóterhekkel magyarázta – utóbbit jórészt a társadalom demokratizálódására és ezzel összefüggésben a közszolgáltatások iránti igényekre vezette vissza. Úgy találta, hogy a verseny és a hatékony kereslet szintje akadályozza az áremeléseket, a költségek növekedése viszont megállíthatatlan folyamat. (A profitráta tendenciális esését azonban nem e folyamatok, hanem a tőke szerves összetételének emelkedése idézi elő, mellyel szemben ellenhatások érvényesülnek.)

E témakörök keretében Wallerstein azt is részletesen vizsgálta, hogy a bérköltségek növekedését a tőkések a termelés máshová történő átmenekítésével ellensúlyozzák. E dezindusztrializációnak nevezett folyamat döntő szerepet játszott abban, hogy az euroatlanti térségben az ipar GDP-n belüli aránya látványosan csökkent, az áttelepítés célországaiban pedig érzékelhetően növekedett. Sokan, így Orbán és a Fidesz stratégiaalkotói a tőkés centrumállamok gazdasági problémáit részben e változással magyarázzák, azt állítva, hogy a Nyugat versenyképessége gyengül a feltörekvő ázsiai országokkal szemben, ami elkerülhetetlenné teszi a jóléti társadalommal történő szakítást, a munkaalapú gazdasághoz való visszatérést. Ez az érvelés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a dezindusztrializáció az innovációs és pénzügyi tevékenységeket alig vagy egyáltalán nem érinti, a célországok túlnyomó többsége pedig nem autonóm módon fejlődik, hanem alacsony bérköltsége miatt válik vonzó telephellyé. Wallerstein azt is hangsúlyozta, hogy az ily módon iparosodó államokban is emelkednek majd a bérek, ami újabb áttelepítésekre ösztönöz, s így végül elfogynak a menekítésre alkalmas térségek.

A világgazdasági rendszer megoldhatatlannak tűnő problémáit felszínre hozó 1968-as globális forradalmi hullámot Wallerstein szerint elsősorban az idézte elő, hogy csalódtak a hagyományos rendszerellenes erőkben, mivel azok nem teljesítették ígéreteiket. Bár az akkori események közvetlenül nem vezettek gyökeres változtatásokhoz, mégis úgy látta, hogy megszűnt a liberális centrum automatikus dominanciája, mely 1848 óta egyértelműen érvényesült. A sokkhatás következtében ugyanis megkezdődött az átmenet korszaka, melyet Wallerstein felfogásában alapvetően a káosz és a bizonytalanság jellemez. E körbe sorolta a pénzügyi spekuláció megerősödését éppúgy, mint a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni 2001-es terrorakciót, ám azt elismerte, hogy a neoliberális fordulat átmeneti sikereket ért el a bér- és a termelési inputköltségek, illetve az adók csökkentésében a strukturális kiigazítások, az ún. washingtoni konszenzus révén. Ehhez azonban hozzátette, hogy mindezen lépések nem hárították el a profitválságot, s így a várható világrendszerváltást. Röviden utalt arra is, hogy a jobboldal a faji és a szexuális kérdésekben kísérletet tesz 1968 kulturális evolúciójának visszavételére, és az 1945 utáni geopolitikai berendezkedés számos elemének kiiktatására. Ezen erőfeszítéseket azonban úgy értékelte, hogy csak fokozzák a tőkés világgazdasági rendszer növekvő instabilitását.

Wallerstein a változás alapvető, központi jelentőségű kérdésének a szabadság és az egyenlőség kapcsolatának a megoldását tekintette. Részletesen tárgyalta a többség és a kisebbség szabadságának problematikáját, elismerve az utóbbi jelentőségét is. Ugyanakkor a szabadság és egyenlőség viszonya esetében elvetette a két kategória liberális szembeállítását, hangsúlyozva, hogy a jelentős társadalmi egyenlőtlenségek kizárják a politikai egyenlőség érvényesülését. Bifurkációs felfogásának megfelelően a jövő történeti szisztémájának két, egymástól gyökeresen eltérő változatát jelölte meg, amelyek az emberek kollektív döntéseinek eredményeként jönnek majd létre. Vagy egy hierarchikus rendszert építünk, amelyet a rangok és az azokra épülő privilégiumok jellemeznek, vagy egy többé-kevésbé demokratikus és egalitárius jellegű berendezkedést. Az előbbit nem nevezte világbirodalomnak, az utóbbit sem szocializmusnak, ám nyilvánvaló, hogy mindkettő az 500 éves kapitalista világgazdasági rendszer meghaladását jelenti.

Wallerstein szerint egy adott történelmi rendszerből egy másikba való átmenet periódusát éles harcok, nagy fokú bizonytalanság és ez utóbbival való összefüggésben a tudás ismert tételeivel szembeni szkepszis jellemzi. E helyzetben ezért az első feladat az, hogy megértsük a változás tartalmát, a második, hogy kijelöljük a követendő irányt, a harmadik pedig, hogy mindent megtegyünk koncepciónk megvalósítása érdekében. Az elsőt tudományos, a másodikat erkölcsi, míg a harmadikat politikai feladatnak nevezte. Saját ideológiai keretei között a hazai jobboldal és mindenekelőtt Orbán e lépéseket teszi meg, egy új hierarchikus berendezkedés felé haladva, amelyre a baloldal nem reagálhat pusztán azzal, hogy a magyar nagystratégia megalkotását a napi problémák elöli menekülésként és megalapozatlan vízióként értékeli. Ahhoz, hogy meghaladhassa a NER-t, meg kell értenie ellenfele feladatát és célját, mert enélkül sajátját sem ismerheti fel. Ezt egyébként a jelenlegi helyzetben rendkívül nehéz megvalósítani, hiszen a passzív restaurációs forradalmat éppen az jellemzi, hogy általában csak a tézis, vagyis a fennálló hatalom képes teljes mértékben érvényre juttatni álláspontját, ahogy erre a világrendszerváltás és a magyar nagystratégia kommunikálásakor is törekszik. A baloldal azonban a Wallerstein által megfogalmazott feladatok elvégzését nem kerülheti meg.

5. Orbán és az elméleti hátországát alkotó keresztény konzervatív értelmiségiek tehát kétségtelenül felismerték azt, hogy a következő negyedszázadban folytatódik a világrendszerváltás már régóta tartó előkészületi szakasza. Alapvető tévedés azonban, ha azt hiszik, annak lényegét Ázsia felemelkedése és az euroatlanti térség hanyatlása, illetve a globalizáció eltűnése és a nemzetállamok ismételt megerősödése alkotja. Nagy valószínűséggel a Nyugat alkonya nem következik be, Kína pedig, bár jelentősége növekedhet, nem kerül ki győztesként ebből a változásból. Mindazonáltal a hazai baloldal sem mellőzheti az érdemi válaszadást, nem reagálhat úgy, hogy a világrendszerváltás egy téves álláspont, megalapozatlan prognózis, előrejelzés. A baloldali társadalomkutatók, publicisták és politikusok nem kerülhetik meg a Wallerstein által meghatározott feladatok elvégzését; mindent meg kell tenniük azért, hogy e változás nyomán ne a nemzetközi újjobboldal és az Orbán által is preferált hierarchikus rendszer jöjjön létre, hanem egy minden eddiginél demokratikusabb és egalitáriusabb társadalom.