Marx és Engels tanítását, miszerint a lét határozza meg a tudatot, mostanság nagyon átérzem. Nyugdíjazásomig, az aktív életem majd’ felét az idősszervezetek körében folytatott munkával töltöttem, majd a fiatalabbakkal, illetve az éppen most nyugdíjba menőkkel kezdtem el foglalkozni, és emellett egyetemistákat is tanítok, az időslétről hallhatnak tőlem. Ez a korcsoport-váltás más nézőpontot is eredményezett, ami rávilágított néhány olyan összefüggésre, vélt okozati háttérre, amivel a mai nyugdíjas érdekvédelem nem számol.
Visszatekintve a korábbi idősszervezeti munkánkra, a legfőbb érdekvédelmi törekvéseink között az szerepelt, hogy az állami nyugdíjrendszert igazságosabbá tegyük, szolgáljuk a kortársaink jobb életkörülményeit, testi, lelki, szellemi jó közérzetét, és nem mellesleg a szervezet fiatalításán dolgoztunk, hogy minél több újdonsült nyugdíjas találjon rá a közösségeinkre.
A gondolkodásmódban rejlő hibás elemre egy ismerős kortársam bosszúsága kapcsán figyeltem fel. Történt ugyanis, hogy a településük önkormányzata összehívta az időseket, és egy kultúrműsor kíséretében vacsorával vendégelje meg őket. Barátom viszont visszautasította az asszonykórusokkal tűzdelt programot, hiszen ő ma is Santanáért, Joe Cockerért, Mick Jaggerért rajong.
Ebben a történetben benne van mindaz, ami miatt vallom, hogy a nyugdíjas társadalom rendszerváltása zajlik napjainkban. A köztünk élő „más-más világok” korát éljük. Köztünk élnek a szocializmus időszakában szocializálódottak és a rendszerváltást követő piacgazdasági viszonyokkal terhelt időszakban munkát vállalók is, ma már mind nyugdíjasok. A társadalmi berendezkedés, a munkakultúra, a normarendszer, az egyéni és közösségi prioritások mind alakították a gondolkodásmódjukat, mégpedig egymástól eltérően, mi viszont azt várjuk tőlük, hogy csak azért, mert egyformán nyugdíjasok, hasonlóan is gondolkodjanak, cselekedjenek, közel azonos értékeket valljanak.
Azt gondolom, hogy a szocializmusban az volt az embertelen, hogy leszoktatott arról, hogy magamra gondoljak, míg a piacgazdaság időszakában az az embertelen, hogy rászoktatott arra, hogy csak magamra gondoljak. A döntő részben a szocializmusban élő, alkotó, dolgozó kortársaink természetes mentalitással kötődnek a közösséghez (pl. a nyugdíjas korcsoporthoz), várják az állami megoldást a nyugdíj-ügyeikre, és látható módon nincs eszközrendszerük ahhoz, hogy ebből az „ügykörből” eredményesen kerüljenek ki. A rendszerváltás utáni, kapitalista viszonyok közt aktív életet élők jelentős részben a Ratkó-generációból valók, ők adják a mostani nyugdíjas társadalom derékhadát. Ők viszont legfeljebb nosztalgikus pillanataikban élik meg pozitívan a közösségi értékeket, sokkal inkább az önmegvalósításuk és érdekküzdelmeik által megszerzett minőségibb életüket tartják értéknek.
És ezt a kétfajta látásmódot nem lehet összeegyeztetni. Ha a mai nyugdíjas érdekvédelemnek lesz stratégiája ennek a nézőpont különbségnek a kezelésére, akkor lesz jövője. Ha erre nem lesznek képesek, akkor az alakuláskori mentor, a Népfront sorsára jutnak.
De mi lesz a fiatalabb nyugdíjasokkal? Kell-e nekik közösségi élmény? Akarnak-e érdekvédelemmel, nyugdíjrendszerrel foglalkozni? Van-e olyan „Ügy”, amely megmozgatja őket? Jelenleg nem látok erre semmilyen törekvést. Pedig lenne itt helye az új nyugdíjas generáció sajátos, elődeikétől eltérő értékeinek! A mai, fiatalabb nyugdíjas korcsoport – érdekek, normák, értékek szempontjából – sokkal inkább közös álláspontot képviselhet a gyerekei, unokái korcsoportjával, mint az idősebb nyugdíjasokkal, épp a fentebb leírt „logika” alapján. Ebben látom az egyik lehetséges fejlődési irányt.
A generációk egymásra találásának ma is vannak példaértékű eseményei, azonban ezek megmaradnak a kulturális, esetleg sport-szintű találkozók szintjén, a mai kor diktálta hasznosság élménye alig van jelen a háttérben. Az új, lehetséges irányt a generációk között létrejövő kapcsolati háló megerősítésében látom: szerveződhet ez a három T - tanítani, támogatni, teremteni -, vagy akár a három M - megismerés, megértés, meggyőzés - elvén is.
Ehhez a felismeréshez az elmúlt két évem generációs találkozási alkalmai segítettek hozzá. Az óráimra gyakran hívtam idősebb, vagy a hatvanat épp átlépő vendéget beszélgetés céljából. Amint a hatvanas életproblémáira – legyen az szakmai vagy magánéleti – terelődött a szó, a fiatal hallgató véleményt formált, támogató javaslatokat fogalmazott meg. Amint a fiatal a saját életproblémáira – legyen az mondjuk a jövőjével vagy választott szakmájával, kutatási területével kapcsolatos -, az idősebb ugyancsak azonnal átváltott tanácsadó, tapasztalat-átadó üzemmódba. És mindkét fél élvezte ezt a helyzetet. Elgondolkodott, segítséget kapott - a fiatal a tapasztaltabbtól, az idős a – nevezzük így - korszerűbbtől. Egyik sem volt alárendelt szerepben, és nem érezte felsőbbrendűnek magát.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy ebben az érdekvezérelt társadalmi berendezkedésben a „felek” ráéreztek arra, hogy egymásra vagyunk utalva, hogy egyéni boldogulásunknak lehetnek valódi segítői, és mi magunk is azzá válhatunk. Kölcsönösen, egyenrangúan. Ezen a téren lehet – és szerintem kell, hogy legyen – szerepe a friss "időseknek".
A szerző a Nyugdíjasok Országos Szövetsége korábbi elnöke, egyetemi oktató.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.