Hosszan sétáltam a minap szülőfalumban, újra megtéve azt a nagyjából két és fél kilométeres utat, ami a házunktól az iskoláig vagy a könyvtárig tartott hajdanán. Nem volt kérdés, hogy autóval visznek vagy sem, gyalogolni kellett, olykor rohanni, ha elhúzódott kissé a reggeli nekiveselkedés. De így legalább fitten, átszellőzött fejjel és lélekkel érkezett meg minden gyerek az első órára, nem pedig úgy, hogy még utolsó pillanatban, a kocsi hátsó üléséről feltápászkodva is valami videójátékkal serkentette izgágára gondolatait.
Láttam most útközben az árokba hullott, rozsdás-barna vagy aranylón rőt-vörös faleveleket, az aszfaltút szélére kipotyogott almákat, félig-meddig zöld héjba burkolózott diókat, kormos körtéket.
Úgy emlékeztem, régen másként nézett ki ez az utca. Korán indultunk reggel, ilyenkor ősszel már párafelhőt leheltünk magunk előtt. Alig száz méterre a házunktól két hatalmas diófa is volt a kanyarban, s ilyentájt már rendszerint ott hajlongott alattuk a két idős néni, szomszédok, régi barátok, mintha azt is megbeszélték volna, mikor kezdik a koppanó hangú fémvödörbe összegyűjteni az avar alatt megbúvó csonthéjasokat. Nagy szerencse kellett hozzá, hogy egy-egy messzebbre szaladó kis gömböcöt összekapjunk az út széléről, és addig szorongassuk a zsebünkben, míg megfelelő követ nem találtunk, hogy óvatosan megrepesszük a burkot, aztán kiszedjük az olajos, kesernyésen kellemes gerezdeket. Bakanccsal, cipővel rátaposni – ezt megtanultuk – nem volt érdemes, nem mindig sikerült eltalálni a lendületet, főleg, ha fémsarkú talppal dobbantottunk rá a dióra. Fémsarkat a helyi suszter, Géza bácsi kopácsolt apró szegekkel cipőink talpára, vélhetően azért, hogy még tovább tudjuk koptatni azokat. Még hetvenévesen is dolgozott, bőrkötényben, több dioptriás szemüveggel a csizmák, és egyéb lábbelik fölé görnyedve.
De almát se igen láttunk annak idején az út szélén, még azelőtt leszedték az ott lakók, mielőtt a szár elengedte volna az őt tartó ágakat. Csinos kis almaszedő rúdja volt errefelé mindenkinek, a hosszú bot végére takaros falécekből szerkesztettek kosárkákat, nagyjából akkorákat, mint egy nagyobbra nőtt alma. Ezeket tolták fel óvatosan a gyümölcs közelébe, majd alá, tekertek egyet-egyet a bot végén, aztán a zsákmányt lassan lehúzva jutottak hozzá az érett, hibátlan szemekhez. Amelyik közben, vagy előtte lepottyant, azt már nem tették a kamrába, nem bugyolálták külön-külön újságpapírba, s nem takarták be friss szalmával sem, hisz a hibás gyümölcs gyorsan romlott, megfertőzve később mellette szunnyadó társait is. Az ütődöttekből így vagy a disznók, tyúkok lakmározhattak, netán a forrásnak indult cefre gazdagodott vele, de egyenes útjuk vezetett a konyhába is, ahol fahéjjal illatozó, porcukorral bőven hintett pitét sütöttek belőle a nagymamák. A földön csak az rohadt meg, ami hídpallók rései alá szorult, vagy gyomcsomók alatt rejtőzött el, legfeljebb egy-két példány, nem pedig tucatnyi, amit út szélén felejtett a lustaság, a nemtörődömség.