Tudja a kedves olvasó, hogy miért kör (és nem címer) alakú a lyuk az 56-os zászlón? Azért, mert amit kivágtak belőle – az úgynevezett Rákosi-címer, amely a megszólalásig hasonlított az egykori szovjet szocialista köztársaságok (történelmileg: a Szovjetunió által bekebelezett gyarmatok) jelképeire –, az a valóságban nem is volt címer, mivel nem volt benne címerpajzs. Persze, ha ez lett volna az egyetlen baj a Rákosi-rezsimmel, az akkori magyarok valószínűleg ugyanolyan könnyen kiegyeztek volna vele, mint Orbán Balázs és főnökei az orosz imperialistákkal. Merthogy cikkünk tényleges tárgya nem is az, hogyan árulták (el) a hét évtizeddel ezelőtti elitek a hazát, hanem az, hogy mit tesznek vele a mai utódaik.
A lyukas zászló azért ideális politikai szimbólum, mert mindenki azt képzel az eltávolított folt helyére, amit akar, miközben ezt a „bármit” mégiscsak nemzeti színű keretbe foglalja a lobogó. Ha a Fidesz csapna le rá, ahogyan huszonkét éve a kokárdára, az azért lenne mégis zavaró, mert nehéz lenne nem arra gondolni, hogy ők már megbánták az egészet, és a legszívesebben visszavarrnák az eredeti, kalászos-kalapácsos-búzakoszorús műhímzést, akár a vörös csillaggal is, ha Putyinnak úgy jobban tetszik. A Tisza esetében ilyen asszociációk egyelőre nincsenek, az ő még csak formálódó politikai identitásukhoz a jelenlegi változat sokkal jobban illeszkedik.
Hogy a még élő 56-osok mit szólnak hozzá, az majd kiderül – talán kevésbé bántja őket, mint a kormánypárt pillanatnyi álláspontja a rövid életű magyar szabadság eltipróiról. A forradalom emlékét nem az árnyékolja be, ha egy párt külsőleg is azonosul a jelképével (bárcsak azonosulnának vele minél többen), hanem az, ha erre a szimbólumra valaki szégyent hoz, és olyasminek az igazolására használja, amire a forradalmárok csípőből tüzeltek volna.