A terézvárosi Délibáb utcában járunk, ahol Nikolett lakik most édesanyjával, Tóth Adrienne-nel és Tamarával, a szibériai cicájukkal. A tágas, világos lakást, melyet az önkormányzat biztosított számukra, otthonosan berendezték, falait szép színesre festették. Még kaput is nyitottak a kertben, hogy Nikolett könnyen be tudjon gurulni a kis lifthez, ami az új, akadálymentes otthonába viszi fel. Soproni Tamás polgármester meghagyta nekik, keressék őt, ha segítség kell. Most már csak a régi, nagy ablakok húznak, ezeket a műemlékvédelem alá tartozó házban nem is szabad műanyag nyílászárókra cserélni. Egyesek ugye minden szabályt betartanak, míg mások gátlástalanul felülírják ezeket, ha a saját érdekük, anyagi hasznuk múlik rajta. Merthogy
a Jókai utca is az Andrássy út védőövezetéhez tartozik, az UNESCO-világörökség része az a 128 éves ház is, amelynek homlokzata szintén itt, Terézvárosban két éve négy emelet magasból omlott a járókelőkre, köztük Nikolettre.
Az egyik ajtón spicc-cipő lóg felakasztva. Nikolett egyik legkedvesebb emléke, amikor ebben táncolta a nagypadödőt a Spartacusban, az Operettszínház táncestjén. – Szoktam még előadásokat nézni, most leginkább a telefonomon tudok. De ha azokra a szerepekre gondolok, amiket eltáncolhattam, nagyon-nagyon hálás vagyok. Amikor kikerültem a táncművészeti egyetemről, azt gondoltam, majd az utolsó sorban elugrálgatok, ehhez képest kaptam nagy szerepeket is. Nem volt sok időm, a balesetig hét év telt el, ebből egy évet töltöttem az Operában, utána az Experidance társulatban, majd az Operettszínházban dolgoztam. Szerintem jókor voltam jó helyen, de az is lehet, hogy egy egyszerűbb darabban láttak táncolni, és feltűnt, hogy kicsit kilógok, de nem a rossz értelemben – nevet csilingelve.
– Nem tudom, emlékszem-e a balesetre, mert nem tudom beazonosítani, melyik reggelen volt – mondja a két évvel ezelőtti katasztrófáról, amely éppen az akkori szerkesztőségünkkel szemben történt. A Népszava tette közzé a térfigyelő kamera felvételét a megdöbbentő esetről, mire Nikolett újra elneveti magát, csak most azon, hogy ez azóta is a legnézettebb videónk. Pedig borzongató nézni, mert ha belegondolunk, ez ma a belvárosban járva jóformán bárkivel megtörténhet.
Akkori barátja, akivel együtt ment a járdán, megúszta. Ha csak egy lépéssel előrébb jár, ő is. – Ez meg a rosszkor voltam rossz helyen esete – mosolyog. – Gondolkodtam már ezen, valamiért ezt kapnom kellett, ha az előtte lévő időszakom, a magánéletem másképp alakul, nem ott laktam volna, nem ott sétáltam volna.
Közben az is bennem van, hogy ha nem ez, akkor máskor, máshol valami más történt volna. Mert valamiért nekem ezzel dolgom van.
Nem tudom, ez mennyire igaz, nem is tudja senki. Többnyire inkább előrenézek, de azért szoktam a múlton is rágódni.
A baleset után rögtön a műtőbe vitték, legelőször koponyaműtétre volt szüksége. A fejsérülése tűnt a legsúlyosabbnak, egy tenyér nagyságú részen volt a koponyája darabokra törve. Bevérzések is voltak, sokáig nem lehetett tudni, lesznek-e maradványok, akár fogyatékosság az agyi funkciókban. – Kómában voltam, így azt sem tudtam, hogy öt napra rá tudták csak megműteni a gerincemet, meg kellett várni, hogy az állapotom elég stabil legyen. Utána még egy évet töltöttem az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, az OORI-ban, ezalatt még több műtétem is volt, kellett a folyamatos nővéri felügyelet. Eltelt az idő ott, pedig ha már az elején elkezdődött volna egy olyan rehabilitáció, mint amire most járok, talán sokkal előrébb tarthatnék – emlékezik vissza.
Most heti kétszer Csepelre jár az ország egyik legjobb neurorehabilitációs gyógytornászához, emellett ahányszor csak teheti, egy új, robotasszisztált terápiára, STEPS-re, ahol felfüggesztve gyakorolhatja a járást. Ezeket már önerőből kell finanszíroznia, ebben segítenek a barátai által szervezett jótékonysági események és a nevére létrehozott alapítvány, noha az adományokat csak kezelésre és gyógyászati segédeszközre fordíthatja, amivel el kell számolnia a könyvelő felé, ebből nem vehet kiflit a boltban.
Három csigolyájában – amiből egy végzetesen sérült – elszakadt a gerincvelője, de nem kizárt, hogy valahol van akár egyetlen szál élő kapcsolat, ebben kell bízni. Most a bordáitól lefelé nem mozog, nem érez.
Talán egy külföldi klinikán, új műtéti eljárásokkal még többet segíthetnének neki, és ha megkapná a kártérítést, egy részét erre fordítaná, de a mindennapi létfenntartásához is kellene ez a pénz, hiszen az államtól Nikolett csupán havi 131 ezer forintos rokkantnyugdíjat kap.
Korábban rengeteget olvasott, a baleset óta nehezen veszi rá magát, holott sokat fekszik az ágyban, de olyankor szívesebben néz sorozatokat vagy filmet. Nagy kedvence a Jóbarátok, de szereti újranézni az Agymenők és a Modern család részeit is. Érthető módon beszűkült most a világa, az Operettszínházon túlra „gyalog” nem nagyon merészkedett még, a barátai párszor kivitték a Városligetbe, de Budapest nem könnyű terep a kerekesszékes közlekedéshez, nincs is erre még energiája. Ismerkedni sem próbál (miután magához tért a kómából, nem sokkal később táncművész barátjával szakítottak), bár a barátnői szerint ez csak az ő félelme, de úgy érzi, annyi mindenben kell még segítség, hogy így egyelőre nem tud egy párkapcsolatot elképzelni.
– Nem fogadtam el, hogy így fogok maradni, bár az orvosok hülyének néznek emiatt. Én világéletemben mozogtam, pár hónaposan már babaúszásra vitt anyukám, utána szinkronúsztam, aztán jött a balett, az egész életem a tánc volt. Ha sikerülne megtanulnom mankóval járni, annak már örülnék, és az álmom az, hogy az esküvőmön egy-két lépést táncolhassak.
A testemen mindig lesznek maradandó nyomok, az utolsó műtétem, egy kulcscsontműtét hege csúnyán gyógyult, ezt nagyon bánom, mert feltűnő nyáron, egy nyitottabb felsőben, de plasztikai műtéttel lehetne javítani rajta.
A hajas fejbőrömön is – mutatja Nikolett a hajával eltakart fehér foltot, ami már a plasztika után maradt –, de már kétszer voltam kopaszra borotválva, most biztos nem vállalnám be. Mindig is hosszú hajam volt, középen elválasztva, ami sokkal jobban állt, mint most oldalra fésülve, de inkább ez, mint megint kopaszon.
Nikolett édesanyját, aki eddig a családfenntartó volt, 22,5 év munkaviszony után – ugyan „közös megegyezéssel” – nemrég elbocsátotta munkaadója, egy liftes multicég. Arra hivatkoztak, hogy leépítés van, a lánya szerint semmilyen tekintettel nem voltak a helyzetére. Holott tudott volna továbbra is home office-ból dolgozni, mialatt a gyerekét gondozza, mert rehabilitációra is sokszor el kell kísérnie Nikolettet, és még ott a fürdetés, öltöztetés, étkezés. Vészmegoldásként elvileg még igényelheti a gyermek otthongondozási vagy az otthon ápolási díjat, ebből és a rokkantsági ellátásból kellene kettőjüknek megélni és a drága terápiákat, autót, benzint fizetni.
– Tavasszal beadtunk a kártérítési igényemről a bíróságra egy keresetet, erre még válasz sem érkezett. Az ügyvédem szerint, akivel sikerdíjban állapodtunk meg, a per több évig is elhúzódhat. Közben az idén nyáron próbáltunk peren kívül megegyezni a sérelemdíjról a vállalkozóval és a biztosítójával. Ők kerestek meg minket, de a vállalkozó velem nem akart találkozni, csak a biztosítóval tudtunk beszélni. Jól haladt a megegyezés folyamata, elkészült egy szerződés, és bár ezt ők kezdeményezték, végül valamiért mégsem írták alá. Ez egy nagy cég, folyamatosan vannak munkáik, a luxuslakások egy részét is rég eladták (2,5 millió forint körüli négyzetméteráron – a szerk.), nem hiszem, hogy erre ne telne. Ha már bocsánatot soha nem kért, akkor legalább segítsen pénzben – jelenti ki Nikolett, aki nem értheti, miért fél a szemébe nézni ez az ember.
Ha mérleget kellene vonnia a baleset utáni életéről, most is közel kiegyenlítettnek tekintené a pozitív és a negatív dolgokat.
– Olyan sokan szorítottak értem, hogy az intenzív várójából egy idő után ki kellett küldeni a barátokat, és csak a család maradhatott. Soha nem is gondoltam volna, hogy ha velem történik valami rossz, ennyien kiállnak mellettem, és támogatnak. Utána az a szeretet, az a rengeteg üzenet, amit kaptam, örülök is és nem is, hogy ezt megtapasztaltam. A múlt héten egyik nap a viharos szél lesodort a tetőnkről egy hatalmas cserepet, ami épp az autónk mellett tört ripityára.
Mondom, ez tök vicces, de egyszer már rám omlott egy ház, még egyszer már nem kéne. Amikor az utcán megyek, azért nem nézelődök felfelé vagy ilyesmi – mondja kuncogva.
– Bár azt mondják, kétszer ugyanoda nem csap be a villám, én ebben nem vagyok ennyire biztos.
