Ön sokkal több szállal kötődik Alfred Nakache-hoz, mint gondolnánk.
Így igaz. Magam is Észak-Afrikából származom, a vallási hátterünk is azonos ráadásul. Amikor Franciaországba érkezett, ő is ugyanabban a párizsi gimnáziumban érettségizett, mint én, éppen azelőtt, hogy leigazolt volna abba a sportklubba, ahol most én is úszom.
Könyvében azt írja, hogy minden élet egy külön intim kartográfia és hogy az ember az maga a város, ahonnan származik.
Alfred Nakache számára ez az algériai Constantine volt, ahol annyiféle közösség élt egymás mellett évszázadokon keresztül. Ez a szakadékok fölé épült város, a „Hidak városa” számára egyet jelentett a családjával. Ide járt haza feltöltődni, és itt kapta még gyerekként azokat a köztársasági értékeket republikánus édesapjától, melyeket élete végéig megőrzött.
Azt írja, hogy a vízzel való küzdelem minden profi úszó számára az angyalával való küzdelem.
Mindenkinek megvan a maga angyala, és egy fő hibája, amivel titokban harcol. Néha ez a lustasága, vagy az akaraterő, esetleg az energia hiánya. Vagy a vágyé, hiszen minden a vágyról szól. Ahhoz, hogy valaki bajnok legyen nagyon erős vágy szükségeltetik.
Nakache 35 éves korában abbahagyta az élsportot, de úszni tovább úszott, mert élvezte. A halál is a vízben érte, annak a kis tengeri kikötőnek a közelében, ahol minden nap kiúszott.
Hogy viszonyul a vágy az íráshoz?
Ha nincs vágy, nincs könyv. Az emberek gyakran mondják nekem: „Milyen nagyszerű ötlet!” Pedig a könyv nem egy téma, nem is egy ötlet. Ha nincs benne mély, tudattalan vágy, akkor a szerző sosem lesz sikeres. És ez a vágy az, ami aztán rátalál az olvasóra a könyvesboltban. Majd ennek a vágynak a hatására olvassa végig a könyvet, miután kinyitotta.
És honnan jött a vágy, hogy épp most írja meg Nakache életét?
Egy igazán régi és egy új vágy találkozott össze ebben a könyvben. A régi az a sport és a sporttörténet iránti szenvedélyem, hiszen az én szuperhőseim gyerekkoromban nagy bajnokok voltak, miközben magam is sportoló családból származom. Majd jött a Covid válság, amikor néhány kórházat megjárt barátom esetében megfigyelhettem, hogy mennyire nehéz volt a számukra visszailleszkedni az életbe. Az ő rezilienciájuk juttatta eszembe Alfred Nakache-t, azaz mindazt, amit a koncentrációs táborok utáni életéről és újrakezdéséről tudtam.
Nem volt rizikós egy olyan nemzeti bajnokot választani, akinek vélhetően mindenki ismeri a történetét?
Egyáltalán nem ismerték, hiszen az egyik bajnok felülírja a másikat. Léon Marchand-ról - főleg így az olimpia után - mindenki tudja, kicsoda. De Nakache? Találkoztam olyan úszókkal, akik ugyan egy róla elnevezett uszodában edzenek, mégsem ismerik. Az emberek nem elég kíváncsiak ahhoz, hogy utána kutassanak valakinek. Ami engem igazán megérintett Nakache-ban, az nem is feltétlen az úszósportban elért eredményei sora, hanem az emberi tulajdonságai, az értékei, a lelkülete.
Bizonyított tény, hogy a nagy ellenfél, Jacques Cartonnet adta fel Nakache-t?
Minden, amiről írok, tény, és nem a fantáziám szüleménye. Nincsenek benne kitalált szereplők, és a műfaját tekintve is inkább elbeszélés, mint regény.
Átszövik a gondolataim, de bármilyen témáról írjak is, mindig ugyanazt a megközelítést alkalmazom. Ha úgy tetszik, egyszerre vagyok újságíró, már ami a nyomozói munkát illeti, és egyszerre történész, ha az archívumokban való működésemet nézzük. A Cartonnet ügyről pedig még a korabeli sajtó is beszámolt. Ők írták le, hogy Nakache azt mondta Auschwitzból való visszatérése után, hogyha megtalálja Cartonnet-t, megöli. Ami persze nem történt meg, feltételezhetően, mert rájött, hogy ezzel semmit sem oldana meg, csak gyilkossá válna maga is.
Sok magyar sportolót említ a könyvében, sőt még egy magyar közmondást is idéz.
Ez is azért van, mert nagyon érdekel a sporttörténelem, és a magyaroknak igen jelentős hely jutott a nagy sportnemzetek sorában.
Mit gondol mindarról, ami mostanában Magyarországon történik a sporton kívül?
A francia sajtóban sokat lehet olvasni Magyarországról, és ami feltűnt nekem az az, hogy Orbán mennyire az előfutára volt mindazon szélsőségeknek, amelyek sok országban felütötték a fejüket.
Érdekes látni, hogy miközben szólásszabadság van Magyarországon, addig a háttérben meghúzódó gazdasági cenzúra miképpen korlátozza mégis a véleménynyilvánítás szabadságát. De Franciaországban sem vagyunk biztonságban a szélsőségektől. Bár szerintem a franciáknak nem a külföldiekkel, és nem is a bevándorlókkal van problémájuk (mert a bevándorlókra szükség van, hiszen nincs elég munkaerő), hanem az iszlámmal és az iszlámizmussal az értékek összeegyeztethetetlensége okán. Ráadásul a kormányok eddig úgy tettek, mintha ez nem lenne probléma, pedig nagyon is az.
Ön számos életrajzot írt pályája során. Mi vonzza ehhez a műfajhoz?
Hiszek abban, hogy a múlt e kivételes emberek életén keresztül taníthatja a jelent. A történelem fénytörésén keresztül ráláthatunk az ismétlődésekre. Alfred Nakache esetében említettük az antiszemitizmust, ám az anticionizmus álcája alatt pontosan ugyanazok a mechanizmusok térnek vissza most is. Nemrég olvastam egy nagyon érdekes cikket egy libanoni keresztény filozófustól, aki teljes mértékben támogatja Izraelt, mert - mint mondja - a Hezbollah-hal az a gond, hogy a békés, ám gyenge libanoni nép hagyta, hogy rajta keresztül az iráni radikálisok iszlamizálják az országot. Mindazt, ami Libanonban történik, aligha ítélik el az arab országok, mert gyűlölik az irániakat, és nagy veszélyt látnak bennük. Mert az irániak és milíciáik, a Hamász és a Hezbollah, nem törődnek a palesztinokkal. Nagyon jól tudták, hogy ha megtámadják Izraelt, akkor az válaszlépéseket von maga után. És a válasz sajnos a civilek életébe kerül, akiket emberi pajzsként használnak fel. A mai Algéria is a háború küszöbén áll Marokkóval, és tiltott az iszlámizmus ellen vívott egykori algériai polgárháborúról még csak beszélni is. Miközben ez még nem is Afganisztán, ahol hamarosan már azt is törvényileg tiltják majd, hogy a nők lélegezzenek. És ott vannak az iráni nők, akik, ha csak leveszik a fátylukat 10 év börtönre ítélhetik őket. Ez egy rémálom. És ezeknek a rémálmoknak mindig közös a nevezőjük. Ennek tudatában kell lennünk. A legújabb regényem Izraelben játszódik az 1973-as háború idején, amit jóval az október 7-i események előtt kezdtem el írni. Valahol a végén mindenképpen ki szeretnék térni arra, hogy szerintem az amerikai és európai egyetemisták, akik azt csinálják, amit csinálnak, felnőttként szégyellni fogják magukat, mert rá fognak jönni, hogy az akcióikkal iszlamista diktatúrákat támogattak.
Pierre Assouline
1953-ban született Casablancában, Marokkóban. Író, újságíró. Az irodalommal való kapcsolata nem az írással indult: a Lire című folyóirat igazgatója volt, emellett jelenleg is a Goncourt Akadémia tagja. Íróként, mintegy harminc könyv, köztük tíz életrajz és ugyanennyi regény, valamint tanulmányok és dokumentumok szerzője. Rádiósként sorozatokat készít a France Culture adó. Húsz éve tanít szépírást a párizsi Sciences Po Egyetem első évfolyamán. Ezen kívül sokat sétál, sokat úszik, túl sokat ír és állandóan olvas.
Nagyon megmaradt bennem, amikor azt írja könyvében, hogy Nakache valószínűleg azért is élte túl az auschwitzi haláltábort, mert egy francia orvos, aki felismerte őt, odavette a kórházba ápolónak, hogy megmentse. Az ő feladata volt - gyógyszer híján - masszázzsal, érintéssel enyhíteni a haldoklók fájdalmain, azaz a szerencsétlenségben a nála is szerencsétlenebbek támasza tudott lenni.
Természetéből fakadóan önzetlen volt. Az úszásban is a váltó volt a kedvence, mert ott, ha egy elbukik, akkor a többieknek is végük. Nincs szolidárisabb műfaj a sportban a váltónál. Miközben vízilabdázott is az úszás mellett és ezt is csak azért, hogy csapatban játszhasson. És állandóan nevetett. Minden fotón nevet. Ez Nakache. Az a mindenki felé nyitott, nagylelkű ember, aki, ha elsőnek csapott a célba, azonnal a másodikat kezdte vigasztalni.
Megszületett, úszott, meghalt. - írja.
Mint mi mindannyian. Csak a tevékenységet kell behelyettesíteni. Egy író esetében ez így szólna: megszületett, írt, meghalt. Azt hiszem, Nakache élete legnagyobb részét vízben töltötte. Még Auschwitzban is úszott a nagy esővíz tározókban míg a többiek őrködtek. Ahogy a könyvben is írom valahol: vízből vétetett és vízzé lett.
A főhős
Az Algériában született Alfred Nakache 1936-ban Berlinben, majd 1948-ban a londoni olimpián is képviselte Franciaországot, ám e kettő között megjárta Auschwitz poklát, a halálmenetet, hogy aztán Büchenwaldban érje a felszabadulás. Egy riválisa, Jacques Cartonnet feljelentése nyomán került deportálásra zsidó származása és a toulouse-i ellenállás tagjaként végzett tevékenysége miatt fiatal feleségével, Paule-lal és a kislányukkal, Annie-val, akiket Auschwitzban gyilkoltak meg.
Infó
Pierre Assouline: Az úszó
Trubadúr Könyvek Kiadó
2024.
