Hajdu Szabolcs generációjának talán legizgalmasabb alkotója. Noha önmagát színésznek tartja, aki „mellékesen” színházat és filmeket rendez, képíróként sokkal szerteágazóbb a kreativitása és karrierje, már csak azért is, mert képes volt többször megújulni, vagy ha úgy tetszik újra feltalálni önmagát eddigi karrierje során. Számos emblematikus filmtörténeti pillanatot kreált immár, jusson csak eszünkbe A Fehér tenyér vagy akár a Délibáb ambicionizmusa – amíg a finanszírozási rendszer lehetővé tette erejük teljében lévő fiatal tehetségek szárnyalását.
Ám, Hajdut nem igazán törte össze a részben önkéntes elvonulása az állami apanázstól, visszatért az alapokhoz, a műhelyalapú színészethez és kombinálta a színházat a filmmel.
Ennek emblematikus darabja volt az Ernelláék Farkaséknál, melyet meg lehetett nézni élőben egy lakásban és mondjuk Karlovy Vary filmfesztiváljának óriásvásznán is, ahol aztán a fődíjjal távozott Hajdu és csapata. A családi környezetbe helyezett emberkapcsolati drámák időközben trilógiává bővültek, a Kalmán nap után itt van a befejező(?) darab, az Egy százalék indián. A három film közül – a színpadi interpretációkra nem térnék ki – közül az Indián a legkiábrándultabb. A cselekményt nem érdemes taglalni, egyáltalán nem az a lényeg, hanem az ábrázolt életállapotok, az egykori, ma már lumpenségbe süllyedt vagy sérült értelmiségi skrupulusokkal teli elviselhetetlen lét. Az élet toxikussága elől nincs menekvés, emiatt el lehet menni, de akár maradni is – pont ez a „döntésképtelenség” Hajdu művének frissessége és sorok között rejlő zsenialitása. Nem csak egy állapotot ábrázol – mint sok más fiatal rendező mostanság – hanem a következő lépésről akar beszélni, melyek között egyszerűen nincs lehető legjobb. Sőt, még egy kicsit sem. Az Indiánban a humor már nem abszurd, mar az is kínkeservesen önostorozó, sokkal inkább egyfajta a folyamatos önvád, hogy vajon mit rontottunk el, hogy ebben a rideg purgatóriumban kell élni. Valószínűleg mindent, épp ezért nincs a protagonista pár között egyetértés a menni vagy maradni örök kérdésben és ezért engedi meg magának Hajdu Szabolcs, hogy direktorként egy csöppet lírai legyen, mivel még ő sem tud ennyire sebészien őszinte lenni önmagával – de így, minket nézőket is megnyugtat. Nem akar végezni velünk, csak egy pofont akar adni. Lelkit. Viszont abból fájdalmasat.
Marad a nagy kérdés – vászon előtt és mögött – hogy vajon hogyan tovább mindezek után? Nem biztos, hogy szükség van egy tetralógiára és ha szólhat belőlem a rajongó, akkor gyorsan írjon valaki egy markáns, klasszikus férfi archetípus figurát Hajdu Szabolcsnak, elvégre forradalmi időket élünk és most kritikusan erősek benne a hősi jelek. Kérje meg őt, hogy most már mentsen is meg minket.
