Böröczki Csaba Salomé nem szeret senkit címmel megjelent első regénye a kérdőjelek könyve. Rejtélyek, homályba vesző részletek és féltitkok kísérik végig az olvasót a köteten oldalról oldalra, s eközben egyre mélyül az egész regényben fungáló bizonytalanság. Ez a mindent átható bizonytalanság a főszereplőből, az ötvenes éveiben járó műkereskedőből, Schneiderből árad, jobban mondva, vágyainak csapodár jellegéből, amit elsősorban az érzelmeinek határozatlan volta idéz elő. A regény történéseinek is ezek az ingadozó érzelmek és ingatag, folyton tárgyukat vesztő vágyak a gyújtópontjai, valamint a női karakterek és még inkább a főszereplő hozzájuk fűződő viszonya, feléjük irányuló vonzalma, szerelme. Ennek megfelelően a regény egyik nagy erénye az érzékletes, vonzalmakkal teli, de a nőket korántsem a szexuális vágy tárgyaként kezelő nőábrázolásban rejlik.
A regény Schneider szemszögéből mutatja be, hogy a főszereplő milyen nehézségekkel néz szembe, miközben két huszonéves egyetemista lánnyal is szerelmi viszonyba, mondhatni, különös szerelmi háromszögbe kerül. Az egyes szám harmadik személyű, Schneider perspektíváját bemutató elbeszélői mód sok esetben magán viseli a tudatfolyam narratív technikájának sajátosságait is, jóllehet az így kialakuló asszociációs láncok sok esetben töredékesek, nemritkán csak egy-két láncszemből állnak, mégis kirajzolódnak belőlük Schneider benső világának körvonalai, lelki vívódásai és a világról alkotott képe is. Bár a regényben mintegy alaphangoltságként ott lappang a feszültség, amelyet jobbára Schneider szüntelen helykeresése, bizonytalansága, tétovázása és képzelete generál, nem telepszik rá az olvasóra a kapuzárási pánik és a vélt vagy valós szerelmek közötti őrlődés olykor nyomasztó hangulata. Időnként talán megsajnálja az olvasó a főhőst, de mindennapjainak szerelmi viszonyok keretezte története nem igazán megindító, mert bár egymást többé-kevésbé kizáró vágyak között őrlődik, voltaképpen ő maga sem tudja igazán, mire vágyik, így pedig igazi veszteség-tapasztalat sem mutatkozik meg. Karakterében leginkább a hétköznapok tükröződnek. Ennek ellenére ez a regény nem süllyed el a mindennapok monotonitásában – vagy unalmában – és nem is merül ki az ide-oda a csapongó vágyak ébresztette párkapcsolati dilemmákban. Ez részben annak köszönhető, hogy Böröczki Csaba mozgásban tartja a szereplőit, akik nemcsak Budapest belvárosát járják be – éttermekben, kocsmákban, máskor galériában vagy annak környékén találkozunk velük –, hanem Bécsben is elutaznak, sőt a regény története, Schneider és Klára kapcsolata is itt veszi kezdetét. Emellett a szereplők a képzelet tereit, azaz új világokat is bebarangolnak olykor, amihez nagyban hozzájárul Schneider festészeti megközelítésből kiinduló gondolkodásmódja, amelyben központi jelentőségű Gustave Moreau festészeti univerzuma.
A festészet – és általában véve a művészet – bizonyos alkotásai és az irántuk való érdeklődés a történet és Schneider benső vívódásai szempontjából is kulcsfontosságúak. A főszereplő barátnője, Klára nem igazán érdeklődik a művészetek és a művészettörténet iránt, nem is figyel oda Schneiderre, amikor ilyesmiről beszél, ám Auguszta, Klára lakótársa, akivel szintén intim viszonyba kerül Schneider, lelkesen hallgatja őt és műértő gondolatait. Amikor a középkorú férfi azon töpreng, hogy a két fiatal lány közül melyiküket kellene választani, melyikükkel működhetne jobban egy hosszútávú kapcsolat, az érdeklődés és a fogékonyság felől tekintve úgy tűnik, hogy Augusztával jobban össze tudnának csiszolódni, Schneider szíve viszont sokkal inkább a visszafogottabb, letisztultabb megjelenésű, ám sokszor egyenesen közömbösen viselkedő Klárához húz. Jóllehet a történet számos pontján feleslegesnek látszik a döntés körüli aggodalmaskodás, ugyanis voltaképpen döntési szituáció sem áll elő, ugyanis gyakran jut maga a főszereplő is arra a következtetésre, hogy a két fiatal nő életében ő pusztán epizódszereplő, olykor még az is felsejlik, hogy a lányok összejátszanak a háta mögött. Ha pedig valóban így van, hiábavaló megküzdeni azzal, hogy megértse Klára szeszélyeit, érdeklődési körének gyakori változását, vagy azt, hogy miért tette ki kommunisták arcképét a lakás falára. Ugyancsak nem szükséges érveket felsorakoztatni Auguszta mellett vagy épp ellene. Bár az is elképzelhető, hogy a fiatal nők párkapcsolati könnyelműségét csak Schneider már-már elveszettség felé sodródó bizonytalansága és fantáziája generálja. A kötetet és Schneider személyiségét átjáró bizonytalanság, a rejtélyek és a titokzatosság mind-mind a nőkből, vagyis a főszereplő nőkhöz való viszonyulásából erednek. A nők mozgatják a regény szálait, hiszen ők irányítják Schneider gondolatait is. Úgyszintén egy női karakter hoz fordulópontot a történetbe, ezzel szinte krimivé változtatva a regényt.
A történet krimiszála összeolvad egy femme fatale-ként ábrázolt nőalakkal, Verával, aki éppoly gyanús, mint amilyen leküzdhetetlen és felülmúlhatatlan vágyat ébreszt Schneiderben, anélkül, hogy bármiféle esély adódhatna kettejük viszonyára. Vera alakja, lenyűgöző, szabályos, festményszerű szépsége összefonódik Gustave Moreau Salomé-ábrázolásával, egészen pontosan a Salomé Heródes előtt táncol című képpel: „Szimbolista képeken láttam ilyet. Moreau-nál, ahogy megfestette Salomét. Kétségtelenül erős nő. Olyan, aki, ha tüzet kér, hárman is odatartják az öngyújtójukat.” (47.)
Ez a festmény nemcsak a tökéletes szépséget tükrözi, de azokat a baljós árnyakat is, amelyek magát Verát is körüllengték azon az estén, amikor Schneider először és utoljára találkozott vele és párjával, Dimitrijjel. Vera elragadó szépségével és a találkozás gyanakvást keltő furcsaságaival átkeretezi Schneider mindennapjait, aki még azon az estén, a bárban igyekszik úrrá lenni memóriáján: „(…) ezt a nőt minél előbb el kell felejteni. Meg kell szökni innen, és elfelejteni.” (48.) Azonban ez végül nem teljesülhet, mert egyrészt a szűnni nem akaró vágyakozás, másrészt pedig egy bizonyos Závodszky magánnyomozó állja útját a feledésnek. Igaz, valamiféle bűntény árnyékot vet Schneider napjaira a Veráékkal való találkozás után, Vera kék füzete és a tőle kapott névjegykártya is nyomasztja a főszereplőt, mégsem válik a regény ízig-vérig krimivé, a nyomozás kezdetével sem telik meg a krimikre jellemző feszültséggel. Egyrészt a főszereplő Vera iránti vonzalma nyomja el a számára ismeretlen, de a képzeletében számos forgatókönyvvel megjelenő bűncselekményt, másrészt pedig az, hogy Závodszky telefonhívásai – azok alkalmatlan időpontjai és a nyomozó túltengő lelkesültsége miatt – helyzetkomikumfélébe torkollanak.
A regényben nem takarják ki a krimiket jellemző, a bűntett vagy az elkövető lélektani vonásai felől érkező árnyak a történetalakítás „főhőseit”, Schneidert és az ő vágyait. A vágyak mozgása nem pusztán a bizonytalanságot rögzíti, de a történések irányát is megszabja. Ám a vágyak irányán túlmenően beazonosítható a történetek alakulásának még egy indikátora: ha művészet felől, azaz egészében Schneider perspektívájából ragadjuk meg a regény cselekmény- és történetszálait, azt is mondhatnánk, hogy a művészeti alkotások maguk is előrevetítik, sőt, formálják is a történetet. Utóbbi persze azért is lehetséges, mert Schneider gondolatait és benyomásainak labilis kompozícióját látjuk kibontakozni. Mindenesetre a műalkotások – mint a rejtjeles, az avatott szem számára kis értékűnek tűnő, de annál szorongatóbb, Gyilkosság című kép, amely nemcsak enigmatikus, hanem vészjósló is és nem csupán Schneider számára fontos – a bűntettel fűszerezett történet sejtelmességét is tovább növelik. A már említett, Gustave Moreau festette Salomé-kép ugyancsak határozott állásfoglalásként jelenik meg: a nő lenyűgöző szépsége, a tökéletesség (vonz)ereje, a megragadhatatlan borzongás és a megfejthetetlenség visszavonhatatlanul Vera elképzelt személyiségének szerves részévé válik Schneider tekintetén és gondolatain keresztül. Persze a műalkotások, valamint a bennük tükröződő érzések és megérzések hátterében szintén a vágyak állnak, s végül a vágyakozás bizonytalansága, illékonysága, illetve a vágyakhoz hozzátapadó szorongás és az öregedéstől való félelem hozza el az aporetikus végkifejletet.
A regény dinamikáját az elbizonytalanodások, a racionalitás és az észérvek gyeplőjével visszafoghatatlan vágyak, valamint az idő (el)múlásához és a jövőbeli magányhoz kötődő szorongás adják. Ehhez nyújt adalékot a könyvön végigvonuló titokzatosság és a krimiszál. Bár a történet jobbára Schneider ismétlődő lelki vívódásaiból építkezik, ennyiben pedig akár az unalmassá válás veszélye is leselkedhetne rá, ilyesmiről szó sincs. Ha nem is kedveli meg az olvasó a főszereplőt, nem tud közömbös maradni sorsa iránt. Egyrészt ez a fajta kíváncsiság hajtja az olvasást, másrészt az, hogy a könyvben mindvégig ott lüktet a mindannyiunk számára ismerős, többirányú vágyakozás és aggodalmak intenzitása, dinamikája, illetve ezek beépülése a valóságba – halhatatlannak tűnő remények és veszteségek formájában. Mintha az egész regény igyekezne felvenni a benne vissza-visszatérő dal, Françoise Hardy Le temps de l’amour című dalának ritmusát és érzelmi fonalát, fürkészve a szerelem és a fiatalság idejét és szépségét, s tudva, hogy végül mindenféle szenvedély az emlékezésé lesz.
(Böröczki Csaba: Salomé nem szeret senkit. Pesti Kalligram, 2023)
