futball;protézis;amputált asszony;orosz-ukrán háború;

- „Fontos, hogy megmutassam, ez is én vagyok” – Ukrajna amputáltakból álló női futballcsapatának az edzésén jártunk

A játékosok érkezésével felélénkül az élet a futballpálya körül Ukrajna első amputáltakból álló női futballcsapatának edzésén. Míg a sportolók átöltöznek, a fizikoterapeutájuk előveszi a bemelegítéshez szükséges felszerelést, a csapat közösségimédia-menedzsere pedig fotókat lő és videóz, hogy a szurkolóik majd valós időben követhessék a válogatott keretének felkészülését a vébére. Miután a játékosok összefogják a hajukat, leveszik a műlábukat, és apró kiigazításokat végeznek a mankójukon, hogy minél simábban mozoghassanak a pályán. Győri Boldizsár cserkaszi riportja a továbbélésről, a sportban és a közösségben újra megtalált életörömről szól.

A pályára lépő csapat kapitánya Olja, a 34 éves háborús veterán és kétgyermekes anya, aki 2016-ban csatlakozott az ukrán hadsereghez, és szakácsként szolgált, mígnem 2017-ben, a délkelet-ukrajnai Avgyijivka városéért vívott ádáz harc során egy orosz tüzérségi lövedék olyan súlyosan megsebesítette, hogy amputálni kellett a bal lábát.

Olja azt mondta, a sport volt az, ami segített neki túljutni a végtagvesztés okozta traumán, és új életet kezdeni a protézissel. Ekkor még szó se volt a fociról: crossfitezett, atletizált, és nem sokkal a műtétje után már részt vett egy veteránoknak rendezett versenyen Washingtonban.

Érzelmi rehabilitáció

„Visszatekintve, a sport nem csak a fizikai felépülésemet segítette, hanem egy közösséget is adott, ahová tartozni tudtam” – meséli. Így amikor a férje 2023 januárjában nyomtalanul eltűnt a harcokban, már tudta, hol kezdje az általa csak „érzelmi rehabilitációnak” nevezett folyamatot.Nem sokkal a második gyermekük érkezése után Oroszország megindította teljeskörű invázióját Ukrajna ellen. Ezt követően döntött úgy a férje, hogy csatlakozik az ukrán hadsereghez, hogy harcoljon az agresszor ellen. Olja 2023 januárja óta nem hallott róla. A bajtársak egybehangzó véleménye szerint meghalt, bár a holtteste nem került elő. Olja teljesen összetört.

„Akkoriban, úgymond, kijelentkeztem az életből. Megsérültem, de ezúttal nem fizikai, hanem lelki, érzelmi sérülés volt. Nem akartam senkivel sem kommunikálni, nem mentem sehova, bezárkóztam a lakásba a gyerekekkel”

– idézi fel a gyászidőszakot.

Bár soha nem gondolt arra, hogy focizni fog, ez megváltozott, amikor egy barátja azt javasolta neki, hogy próbálja ki. „Rájöttem, hogy újra át kell esnem egyfajta rehabilitáción – magyarázza. – Nagyon tetszett, hogy össze akarnak rakni egy csak nőkből álló csapatot. Korábban csak veteránok voltak körülöttem, akikkel sportoltam, ők szinte kizárólag férfiak voltak.”

Ahogyan az amputáció utáni helyreállása sem volt zökkenőmentes, úgy a férje elvesztésének a feldolgozása is fokozatosan haladt előre. „Az első futball-edzőtáborom alatt a lehető legkevesebbet kommunikáltam az emberekkel. Ez nem sokkal a férjem eltűnése után történt” –emlékszik vissza. Végül az edzőtáborok és a kijevi otthona között ingázva Olja is fellazult. „Nagyon jó barátnők lettünk a lányokkal, azt hiszem, azért, mert megértjük és támogatjuk egymást, hiszen hasonló nehézségekkel nézünk szembe az életben.”

„Anya vagy, ne panaszkodj!” – ezt a címet viseli az ARC kiállítás alkotása, amelynél a Mi Hazánk már kétszer demonstrált, előbb Dúró Dóra ragasztotta át az őszinte szavakat cukorszirupos bájolgással, majd Novák Elődék kerítették körbe közhelyes szlogenekkel az általuk „családellenesnek” titulált plakátot. Nem értették meg a plakát lényegét, vagy csak saját politikai üzeneteik terjesztésére próbálták túszul ejteni azt. Ha beszélünk az anyaság nehézségeiről, azért nem kell sem az alkotónak, sem a szintén felszólított újbudai polgármesternek „bocsánatot kérnie”. Nem ettől születik évről évre kevesebb gyerek (nem is csak nálunk, minden elöregedő társadalomban), és leginkább az a családellenes, ha ezekről hallgatni kell. Amiről nem beszélünk, attól még létezik, és ha tabusítjuk erről az érzékeny időszakról folyó közbeszédet, azzal csak azt érjük el, hogy egyre többen érzik magukat elnémítva, érvénytelenítve, láthatatlannak.