Ma egy gyeden lévő édesanya, akinek a párja dolgozik, átlagosan napi 8-9 órát tölt egyedül. Senki sem készíti fel őt erre, ahogy saját identitásának részbeni elvesztésére, átalakulására sem. A kongó csendre, amit csak a babasírás szakít meg olykor, ha feladat van. A négy fal közötti életre, ami még a napi bevásárlókörutakkal vagy babakocsis sétákkal is egyre nehezebben viselhető, főleg éveken át. Szerencsések a nagyvárosban élők, akik idővel a baba-mama jógától a ringatókig számos program közül válogathatnak, másoknak a következő évekre a játszótér lesz a szociális életük legfőbb színtere.
„Én nem gondoltam volna, hogy mostanra a hagyományos családmodellben fogok élni, de a párom nyolc órában dolgozik, reggel elmegy, este jön. Ez rémes neki, hogy ennyit látja a gyereket, rémes nekem, ha nem szervezem szét magam, hogy kimenjek, és emberekkel találkozzak” – csengenek a fülembe Raubinek Lili táncos-koreográfus mondatai, akinél nyáron jártam riporton, az otthonában. Ugyanígy senki nem készít fel minket a drasztikus fizikai változásokra sem, amikről az akkor pár hónapos Rézi anyukája őszintén vallott: „még nem fogytam vissza, a hasizmom teljesen szétnyílt, nagyon fura most ez a nagy cici és a bendő. Korábban sosem volt gondom a testképemmel, most viszont még nem sikerült »visszakerülnöm a saját testembe«”. A „testenkívüliség” érzésének számos oka lehet, a szülési traumáktól a várandósság maradandó külső-belső nyomaiig. Ebben is változatos a szórás, van aki méhsüllyedéssel, más inkontinenciával küzd, vagy a gátmetszés megnehezíti a szexuális életének újraindítását, más megússza azzal, hogy két számot nő a láb- meg a ruhamérete. Persze, azt is időbe telik feldolgozni és elengedni, hogy az egy testből kettő lett.
Az ARC-plakáton felsorolt kiharapott mellbimbó, begyulladt csukló, fájó mellek és az aranyér csak néhány példa az anyák ezreit érintő változatos bajok közül. (Cikkünkhöz megkerestük Keczeli-Strausz Évát, a plakát alkotóját is, aki azt válaszolta, ő már megtette rajz formájában, hogy elmondta a véleményét, ezért nem nyilatkozik most. Annak örül, hogy fókusz került a témájára, és ha az alkotása megnyerné a közönségszavazást, talán megszólal az ügyben. Mi már szavaztunk – a szerk.). Ami senkit nem kímél, az az állandó kimerültség és az időnként delíriumba hajló kialvatlanság, mert a saját alapvető szükségleteink, úgymint evés, alvás, tisztálkodás mindig hátrébb sorolódnak a gyerekéhez képest. Előfordulhat az ingerhiányból fakadó lehangoltság (súlyosabb esetben szülés utáni depresszió), ami miatt még bűntudatot is érezhetünk, és igen, megjelenik a lebutulás is. A tudat beszűkül, a hasonló helyzetben lévőkkel még legalább meg lehet osztani a napi problémákat, a világ többi része már süket rá. „Hiszen ezt akartad, anya lettél, hát nem vagy boldog?” – halljuk olykor kimondva, olykor magunkban feltéve a kérdést.
A boldogságot nem lehet kötelezően előírni, az anyaság főleg az első években a legtöbb nő számára állandó érzelmi hullámvasút. A meghitt perceket körbeölelő szorongás, hogy vajon elég jól csinálom-e. Olykor halálfélelem is, hogy mi lesz a gyerekünkkel, ha mi már nem leszünk, és időnként vannak elárasztó rémálmok is, például arról, hogy szorítjuk a gyerek kezét egy veszélyes helyzetben, de nem bírjuk megtartani. Persze mindig vannak, akik a közösségi médiában villognak a tökéletes életükkel (ők a Dúró Dóra-féle programot tolják), amitől még elveszettebbnek érzi magát, aki nem tud az eszményi anyaképnek megfelelni, még ha sejti is, hogy az csak a kirakat, vagy pletykákból tudja, hogy az álomotthonban sem minden áldás, például valaki látta apukát egy társkereső oldalon. A megfelelés témájára reflektál egy másik ARC-plakát, az Útravaló, ami azt ábrázolja, hogy a megfelelési kényszert, a szorongást, az önbizalomhiányt és a kötődési zavart már a szocializációnk során megkapjuk, saját édesanyáink, nagyanyáink örökítik át tudattalanul is ezeket. Persze nem csak a nők a nőkre, Ibos Csaba érzékletes plakátja nem is jelöl meg nemeket, bárki tud hozzá kapcsolódni, aki kapott ebből az útravalóból.
Az anyasággal járó elszigeteltség sem csak női oldalról értelmeződik, ugyanúgy magányosak lehetnek ebben a képletben az apák is,
és kialakulnak a párhuzamos szenvedéstörténetek, amikről Léder László pszichológus beszélt korábban a Visszhangnak. „A sztereotípiák szerint élünk. Nem csak a férfiak, a nők is. Vagyis: a férfi azt gondolja, hogy mindenáron neki kell lennie a családfenntartónak, a nő meg azt, hogy a gyereknevelés és a háztartás egyedül az ő feladata. Ezek láthatatlan béklyók. (…) A fiatalok pedig meghasonlanak, mert megvan bennük az igény, hogy másképp csinálják, mint ahogy a szüleiktől látták, de a rendszerek ezt nem teszik ezt lehetővé” – magyarázta az Apaakadémia alapítója.
A modern családban – ahogy leginkább a skandinávoknál látjuk –, az apa ugyanúgy szerepet vállal a gyermek gondozásában, a család lelki életében, mint az anya. Ha nem is egyenlő arányban, de a háztartási munkából is kiveszi a részét. Hogy ez a modell szélesebb körben elterjedhessen itthon, a nőknek is el kellene engedni azt az elképzelést (ősmítoszt?), hogy a gyerekről való gondoskodás kizárólag anyai kompetencia, ami miatt mindent be kell áldozzanak. Különösen nehéz lemondani a mártír anyaszerepről, ha ezt a mintát hozzuk a családból, ráadásul a magyar társadalom fetisizálja a nők végtelen teherbírását, vagy épp a jóindulatú szexizmus jegyében méltatja, Orbán Viktort idézve, hogy „a magyar életben a család mindig az asszony körül rendeződik el”.
Régóta tudjuk azt is, hogy az anyák kozmikus magányán leginkább az apák támogatásával lehetne segíteni. Izlandon például 2000 óta létezik az egy hónap fizetett apai szabadság intézménye, és felmérések szerint azokban a családokban, ahol az apa otthon maradt, kevesebb a válás, több gyerek születik, ezek az apák később is sokkal többet foglalkoznak a gyerekükkel, hiszen kialakul egy szorosabb kötődés és szülőként is kompetensebbnek érezhetik magukat. A magyar családtámogatási rendszer ezzel teljesen szembemegy, elég csak azt nézni, milyen elenyészően kevesen merik ma bevállalni az apagyedet, és ezzel szemben hány apának kell kétszer annyit dolgozni, hogy a CSOK-ot meg a babavárót visszafizethessék, emiatt még kevesebb időt töltve a családjukkal.
Végül a magány mellé társul a munkaerőpiaci mellőzöttség élménye is, mert bár otthon szétszakadunk a tennivalókban, nem végezhetjük azt a munkát, ami jó esetben anyagi és társadalmi megbecsülést ad, és ha fel is merül az igény, hogy valamicskét dolgozzunk, nincsenek részmunkaidős állások, amik ezt lehetővé tennék.
Családbarát ország ide vagy oda, itthon az anyaság nem társadalmilag megbecsült státusz, hanem elváráscsomag, több százezer órányi láthatatlan munkával az apróbetűs részben.
Amikor tudatosan gyermeket vállalunk, nem megrendelésre szülünk, és ha előre elmondanák nekünk az összes ránk leselkedő veszélyt, valószínűleg az sem tarthatna vissza bennünket. Mondom ezt háromgyermekes édesanyaként, és mert ismerem én is azt az ellenállhatatlan nézést, ami Keczeli-Strausz Éva plakátjának középpontja: az a szempár, az a kis arc bármikor képes felülírni a legdurvább megéléseket. Ezért akár újabb gyermek vállalására is képesek vagyunk, csakhogy megint átélhessük. Ezzel él vissza a politika, amikor a nők feladataként jelöli meg a magyarság fennmaradását, mi több, a nemzeti kultúra újratermelését (lásd Demeter Szilárd tavaly novemberben a Mandinernek adott interjúját). Ámbátor lehet, hogy ez csak az adóbevétel- meg a GDP-termelés igénye, nemzeti színű mázzal leöntve, avagy a politikai kurzus örökké tartó meghosszabbításának vágya, amiért az elmúlt 15 évben a kormány csúcsra járatta a demográfiai politizálást.
Ha pedig hiányzik, hogy ott legyen egy falu mögöttünk, meg az a tudás, amit a többgenerációs családokban egymásnak adtak át a nők, ma már fordulhatunk az internethez. Legfeljebb begöndörödik a hajunk az egymással versengő szakirodalmaktól, meg a jó tanácsoktól, amikkel itt is teli a padlás. De sok anya számára a titkos Facebook-csoportok, régebben a fórumok voltak azok a helyek, ahol bátran ventillálhattak, és ahol átélhetik azt a megkönnyebbülést, hogy nincsenek ebben egyedül. Ahol ők is látnak másokat és magukat is látva érezhetik.
Ha a nők választhatnak
A hagyományos családmodell válsága az amerikai elnökválasztási kampányban is fontos témává vált, miután a Project 2025, a Heritage Foundation nevű konzervatív agytröszt közel 900 oldalas akcióterve (mondhatni az autokráciaépítés forgatókönyve, számos olyan ötlettel, melyet akár Orbán Viktortól is kölcsönözhettek) a termékenységi ráta csökkenését és az egyedülálló anyák számának emelkedését jelölte meg a két, legégetőbb problémaként. Ott is egyre kevesebb a házasságkötés, a számos államban bevezetett abortusz-szigorítás ellenére sem születik jóval több gyerek, és a többségük eleve nem tradicionális családban nő fel, hanem élettársi kapcsolatban élők, nagyszülők, egyedülállók, esetleg azonos nemű szülőpárok alkotta családokban. „Az apanélküliség a szegénység, a bűnözés, a mentális betegségek, a drogfüggőség, az öngyilkosság, a vallástalanság és az iskolaelhagyás mögött álló legfőbb ok” – harsogják a Project 2025 szerzői. A republikánus frusztrációt lefordítva, az a baj, ha a nők nem kérnek a férfiakból (hát még ha macskát is tartanak!). Az igazi fenyegetést a konzervatív oldalra az jelenti, ha a nők szabadon választhatnak, és ha akarnak is gyereket, ehhez sem lesz feltétlenül szükségük férfiakra. Ha valóban a családok támogatása, egyben tartása lenne a legfontosabb cél, ahogy itthon is hallgatjuk, akkor nem a nőket akarnák pár évszázaddal korábbra visszaküldeni az időben, hanem az apák gondviselői szerepvállalását támogatnák a legjobban. Amit itthon sem tesznek.
