Erős, vidám, kedves, a világra nyitott, nőies kisugárzása, helyenként szarkasztikus humora egyedivé teszi. Hisz a sorsban, a tárgyak, az épületek energiáiban. „Hat rám, ami rajtam van, és ahol fellépek. Szeretem, ha a falakból sugárzik a művészet, a történelem. Megvan még az az Edith Piaf ruhám, amiben kezdtem az előadást húsz éve, nem tudom eladni, annyira az enyém. Pitti Katitól is került hozzám egy fellépőruha, még keresem a megfelelő alkalmat, hogy felvehessem” - mondja Kárász Eszter. A Piaf-estjének egyik ,,szereplője" az 1963-as Paris Match című újság különszáma, ami az énekesnő halálára jelent meg, és Eszter a Szajna parton találta 20 éves korában, azóta vele van minden koncerten, igaz, már csak a sok cellux tartja össze. „Jelnek vettem Edith-től, és megfogadtam, ha az újság végleg elmállik, abbahagyom a Piaf-dalok éneklését. Aztán három éve a két lányommal Párizsban sétáltam, és a Szajna parton megláttam egy újságosnál ugyanazt a lapot. Azonnal megvettem. A jeleknek hívő emberként úgy éreztem, akkor még pár évig folytathatom” – meséli mosolyogva.
Sok fontos élethelyzetében jelzőtáblák mutatták az irányt. Gyerekszínészész volt, a rádióban hangjátékokban együtt játszott azokkal a „nagy öregekkel”, akik közül páran felvételiztették a Színművészeti akkor még főiskolára, ám nem vették fel színész szakra. „Nagy törés volt, de így utólag nem bánom. Amikor azt hiszed, életed legnagyobb tragédiája történik, évekkel később rájössz, hogy inkább ajándék volt. Akkoriban meg voltam szédülve, tizenéve voltam már gyerekszínész, nagyon sokan ismertek, leginkább a Szamárköhögésből, aztán a Kölyökidőből, kamaszként ez nagyon nehéz, nagyon kifelé éltem.” Mivel tovább akart tanulni az érettségi után, a sorsra bízta: a vastag tájékoztató könyv, ahol kinyílt, oda adta be a jelentkezési lapot. A Pető András Nevelőképző és Nevelőintézet nyert. „Nagymamám régóta kórházban feküdt, naponta jártam be hozzá, énekeltem, felolvastam, az egyik legfontosabb személy volt az életemben. Szeretetet adni, de sohasem kérni, annyit tesz: élni – ezt sokat hallottam tőle, és ő volt az egyetlen, akit ismerek, hogy tényleg így is élt. A legjobb barátnőm akkoriban egy izomsorvadásos, kerekesszékben ülő lány volt, akivel végigbuliztuk az érettségi utáni éjszakát, bár a tolószéket alig tudtuk levinni a szórakozóhelyekre. A segítségadás ott volt a mindennapjaimban. Fel is vettek a Petőbe, az égiek pedig nagyot sóhajtottak, hogy végre észrevettem, merre van az igazi utam”. Évekig a Katona József Színházban is játszott, az ottani művészeti titkár egy agyvérzés után abban a csoportban ült, ahova Eszter bement foglalkozást tartani a Pető Intézetben. Összeért a két szakma. A kifelé élésből befelé fordult, újrarendezte értékrendjét.
Konduktorként dolgozott Franciaországban és Amerikában is. Állítja: ahhoz is kell színészet, játékosság, hogy lábra állíts egy gyereket, megtanítsd egy füles pohárból egyedül inni. Évekig úgy élt, hogy napközben konduktorként dolgozott, előtte vagy utána a rádióban hangjátékokat vett fel, este színpadon játszott. Az útjelző tábla újra segített: összefutott a Piros Orr Bohócdoktorok felvételijéről érkező barátnőjével, és megvilágosodott, ezt keresi: sérült, beteg gyerekeknek, színészi energiát mozgatva segíteni. 22 éve Dr. Bigyóként járja a gyerekkórházakat, idősek otthonát. A MÜPA nagytermi, telt házas koncertjénél több ezer emberrel ugyanazt a kölcsönhatást éli meg, mint amit egy gyerekágynál bohócdoktorként vagy a Piaf-dalokkal.
Úgy véli: a kudarc ajándék is lehet. Ha elesve körülnézel a földön, észreveheted a kincseket, amiket állva nem látnál. Kajak-edzéseken tanulta: ha elkap az örvény, hagyni kell, hogy levigyen az aljára, onnan fel tudod lökni magad. Ezt az életben is alkalmazza. A szakadékba zuhanásokat is önazonosan kezeli, gyerekei elől sem titkolva, de mindig felállva a kudarcokból. „Nem mindig könnyű ezt a sok energiát levezetni. Egyszer véletlenül lefutottam a félmaratont, annyira feldühített valami, hogy addig futottam, amíg le nem állt az agyam pörgése, de volt, hogy Szobig elbicikliztem hasonló ok miatt.” Eszter a fájdalmait belegyúrja a dalaiba, fellépéseibe, a negatívat ezzel pozitívvá formálja, értelmet kap a fájdalom, mert olyan kisugárzást ad, amiből a közönség építkezhet. „Szent pillanat, szent hely a színpad, ahol a lehető legtöbbet kell adnod magadból, gyógyító tevékenység. Csomós Mari, Tolnay Klári, Psota Irén Sinkovits Imre, Mensáros László, Csákányi László – velük játszhattam együtt és tőlük tanultam, hogy csak akkor menj a színpadra, ha olyan mondanivalód van, amit érdemes elmondani. Ehhez képest ma értékválság van, nagy lett a zaj, a köd, jobban meg kell dörzsölni a szemünket, hogy észrevegyük a tiszta, csillogó művészeket” – magyarázza.
A bohóc mindig a jelen pillanatban él, az improvizálást az „Eszter-létbe” is érvényesíti, nem csak Dr. Bigyóként. A piros orr védi is: bohócdoktorként nem a gyerekek fájdalmára, betegségére fókuszál, hanem arra, hogy hol a kapu hozzájuk, hogyan tud segíteni, akár csak egy mosolyt csalni az arcukra. „A játéklehetőséget keressük, mert a játék és a nevetés gyógyít” – teszi hozzá. Őriz egy karkötőt az éjjeli szekrényén, 20 éve kapta egy azóta már elhunyt kislánytól, akivel az utolsó napok egyikén is mosolyogva játszottak. Azt tanulta tőle: az utolsó pillanatig van létjogosultsága az örömnek.
Kárász Eszternek rengeteg munkája van abban, hogy most, 46 évesen tud önfeledten, görcsök és megfelelési kényszer nélkül élni. 12 éve egyedül neveli most nagykamasz lányait. Anyaként épp azt gyakorolja, hogy a mindent elintéző anyagtigrisből védőhálóvá szelídüljön, színész-énekesnőként pedig az október 18-i Cocteau és Piaf című bemutatójára készül.
