Október 1. óta működik Budapesten is az új háziorvosi ügyeleti rendszer. Megmutatja, hogy miképpen nem tudott megbirkózni a feladattal a szervezéssel megbízott Országos Mentőszolgálat vezetése. Most nem elsősorban a munka szakmai oldalát teszem szóvá, hanem a kommunikációt. Hiszen az Országos Mentőszolgálat még megszólítani sem tudja az állampolgárokat: a szórólapokat legalábbis „Kedves betegünk!”-nek címezték.
Ebből látható, hogy az OMSZ kommunikációs szakemberei elött nem ismert: az egész társadalmat érinti az ügyeleti rendszer megváltozása. Akár betegként, hozzátartozóként vagy kísérőként, de mindenki érdekelt a hiteles és pontos tájékoztatásban. Aki egy egészségügyi szolgáltatóhoz fordul annak érdekében, hogy onnan segítséget kapjon, az egyszerűen állampolgár. A beteg csak azután minősül betegnek, hogy ezt egy szakember megállapítja róla. Addig ügyfél, aki egészségügyi ellátást kér.
Szeptember végén nem pusztán az állampolgárok, hanem az ellátásban résztvevő személyzet, az önkormányzatok, a szakrendelők vezetői is csak álltak, mint a szamár a hegyen. Sehol az információ. Az ügyelet indulása elött egy nappal indult el a közlekedési platformon keresztül a tájékoztatás a hívószámról, és akkor érkeztek meg a plakátok az önkormányzatokhoz. A rendelők, ha kértek, egy darabot kaphattak tőlük - a premier előtti napon.
Tudomásom szerint egyetlen időben felébredő kerület önkormányzata próbált valamit tenni a területén élőkért. Arról kezdtek tárgyalásokat, hogy vigyék olyan közel az ügyeleti pontot a lakossághoz, amilyen közel csak lehet, és az maradjon ott, ahol addig volt. A többi önkormányzat ezalatt dermedten nézte az OMSZ ámokfutását. Pedig ha ők is helyesen értelmeznék az állampolgár fogalmát, akkor eljutnának annak felismeréséig, milyen fontos lenne a tájékoztatáshoz való jog kivívása a területükön élők számára. Ehelyett a senki földjére kerültek az ügyeletek, az emberek legnagyobb bánatára.
Most Budapest újraválasztott vezetésének és az összes önkormányzatának az lenne a dolga, hogy elérje az ügyeletekről szóló megfelelő tájékoztatást. Meg kellene követelni a rendszer létrehozójától, hogy miután a szakmát már tájékoztatták, érthetően, egyszerű nyelven adják át a szükséges információkat az állampolgároknak is. Enélkül azok nem lesznek képesek pontosan megérteni az ügyeleti rendszer változását, annak új működését.
Ez magába foglalja az ügyeleti helyek elérhetőségét: a pontos címét és telefonszámát, a nyitvatartási időt, az elérhető szolgáltatásokat, az odautazás lehetséges módját és a várható ellátási folyamatot. Ki tartozik az ügyeleti központhoz és ki nem? Lakcímkártya alapján vagy tartózkodási hely alapján kell választani? Ezt hirdetni kellene egy-egy kerület minden forgalmas pontján, mondjuk a rendelőkben, a piacon... Mégis, mitől várják, hogy az emberek az új ügyeleti pontokra odataláljanak? Miből gondolja ez a végtelenül érzéketlen és csőlátással rendelkező szervezet, hogy mindenkinek van okostelefonja, vagy számítógépet böngész 90 éves korában? És még akkor sem jut hozzá fontos, őt érintő információkhoz.
Most az önkormányzatokon lenne a sor, hogy kierőszakolják, a rendszert szervezők érthetően tájékoztassák az állampolgárokat arról, mi a különbség a normál családorvosi ellátás, az ügyeleti ellátás, a sürgősségi ellátás és a mentés között. Tájékoztassák az embereket arról, mi várható az ügyeleten – például milyen várakozási időre számíthatnak, illetve milyen sürgősségi eseteket látnak ott el prioritással. Ha a rendelési idő végén még tízen várakoznak, mi történik velük?
Budapest főváros megválasztott vezetőinek lenne dolga megkövetelni, hogy az egészségügyi törvény betegjogi fejezetének szavai a senki földjén is érvényesüljenek. Nevezetesen az embereket tájékoztatni kell a jogaikról és arról, hogy méltányos és diszkriminációmentes ellátást kell kapniuk. Ki látja el őket, milyen végzettséggel és milyen kompetenciákkal? Ha már ügyelni kénytelen boldog-boldogtalan, és a törvényben nem rendezték a szükséges kompetenciákat. A senki földjén is megilleti az embereket a panaszhoz való jog. Ezért tájékoztatni kell a betegeket arról, ha az ügyelet során sérelem éri őket, ha elégedetlenek az ellátással, hova fordulhatnak jogorvoslatért. Ezt a szervező, a rendszer működéséért felelős OMSZ elegánsan átugrotta.
Lennének további feladatok is. Megvizsgálni, hogy a lakosság összetételének megfelel-e az ügyeleti helyek kijelölése. Lehet-e a helyzeten könnyíteni a közlekedés javításával, netán a megállókban elhelyezett padokkal? Meg kell vizsgálni, hogy az idősek miképpen jutnak oda, aztán vissza az otthonukba. Az ügyeleti hely megfelelően van-e felszerelve a betegek fogadására mosdókkal, akadálymentesített bejáratokkal?
Mert különben marad az, hogy a beteg önmaga rendezi el az életét. Mint az az idős, magányos, sokszor zavart ember, aki megfelelő kezelés és felügyelet hiányában időről időre kidobálja a lakásából a holmikat az emeletről az utcára. Aztán kiérkezik a rendőrség, a katasztrófavédelem, a mentőszolgálat, problémamegoldás közben alkalmanként a sarkon be is vásárolnak neki. Ettől a beteg, idős embertől hiába várnánk, hogy három átszállással, majd 10 perces sétával elérje az otthonától távol megnyitott ügyeletet. Közben rendelők sora van tőle 100 méteren belül, csak éppen nem az ő háziorvosa rendel.
Szívem szerint az önkormányzatoknak adnám a jogot, hogy felmérjék, kivizsgálják a betegjogokat minden tekintetben sértő, most bevezetett sorscsapást. Nekik kéne működtetniük egy betegjogi panaszirodát a kerületi lakosok részére. Az átszervezett ellátás szakmai, etikai, betegjogi sérelmeit fel kellene erősíteniük. Végülis szószolónak lenni nem szégyen, hanem kiváltság.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.