Sokakat sokkolt a Polgárháború című amerikai film. Alex Garland műve nem az első alkotás, amely a közeli vagy távoli jövőben ábrázolja az Egyesült Államok romba dőlését, a demokrácia pusztulását, valamint a társadalom különböző csoportjainak egymás ellen fordulását. De nem is tekinthető véletlennek, hogy manapság ismét sok amerikai rendező eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha a demokrácia veszélybe kerülne.
Még akkor is így van ez, ha az USA-t a világ katonailag legerősebb demokráciájának tartjuk. Az Egyesült Államok fennállása során rengeteg olyan politikai, társadalmi mozgalom létezett, amely nyíltan hadat üzent a szövetségi kormányzatnak. A szélsőjobbtól a szélsőbalig sokféle nézetrendszer termelődött ki az észak-amerikai eszmetörténetben.
Bőven találhatunk egyébként szélsőjobboldali hagyományt a kontinens spanyol, portugál és francia ajkú középső, déli és karibi részén is. Az itteni szélsőjobboldali rezsimek, melyeket találóan „latin” vagy egyenesen „trópusi fasizmusoknak” neveznek, sok vonásban eltérnek az észak-amerikai és pláne az európai szélsőjobboldaltól. Hogy mást ne mondjunk: például az észak-amerikai nativista (bevándorlás-ellenes) mozgalmakra jellemző rasszista-elitista, a WASP (fehér, angolszász, protestáns) rétegek felsőbbrendűségét valló nézeteket az elitcsoportok érthető módon nem osztották a latin-katolikus kultúrkörhöz tartozó régióban.
Másolták ugyanakkor az ottani diktátorok a XX. században Francót, Salazart, Mussolinit, olykor még Hitlert is, de Európa és Latin-Amerika történelmi előzményei és a világgazdaságban elfoglalt pozíciója közötti nagy léptékkülönbség miatt nem igazán értették őket. A globális Dél diktátorai gyakran amolyan országmenedzsereknek tartották ezeket az embereket, mert az államuk kívülről, egy félgyarmati világból nézve irigylésre méltóan erősnek és egységesnek tűnt. (Mindig könnyebb egy nagyobb, erősebb, gazdagabb és ráadásul távoli államot egységesnek látni, miközben ezek az államok éppen a diktatúra megszűnésével, a szabadság és jogegyenlőség biztosításával váltak valóban társadalmilag egységessé).
Az észak-amerikai eszmetörténeten ugyanakkor vörös fonalként húzódik végig a feszültség a szövetségi kormányzat és azok között, akik az alkotmány rugalmatlan értelmezését alapul véve úgy vélik, hogy nem szabad tágítani a központi kormányzat hatáskörét.
Innen érthető meg a fegyvertartáshoz és a népi milíciaalapításhoz való makacs ragaszkodás, amely mindig meglepi az 1945 után felnőtt nyugat-európai polgárt, aki hozzászokott ahhoz, hogy csak az államé lehet az erőszak legitim monopóliuma.
A szövetségi állam hatásköre egyre nőtt, Észak polgárháborús győzelmétől kezdve a XX. század eleji progresszivista mozgalom által kiharcolt szociális jogokon és a New Dealen keresztül Lyndon B. Johnson Nagy Társadalom modelljéig, és még tovább, a Barack Obama és Bernie Sanders által képviselt zöld New Dealig. Ezek a programok, amelyek hozzájárultak a hátrányos helyzetű rétegek életének javításához, egyre mélyítették (nem is tehettek mást) a szövetségi kormányzat hatalmát. Mindez időről időre előhívta a föderalizmus és a népszuverenitás erőszakos védelmét, amely olykor erőszakos mozgalmakban tört felszínre. Így a szélsőjobboldali szubkultúrában kialakult egy mítosz, amely mindmáig divatos: eszerint Washington a nagy nemzetközi szervezetekkel (ENSZ) együtt elorozná az amerikaiak szabadságát.
A másik fontos téma, amely dinamizálta a radikális észak-amerikai mozgalmakat, a morális pánik. Mindez nem választható el az Egyesült Államok puritán szellemi örökségétől. Az ismeretlenbe érkezve, a vadonban a közösségek belekapaszkodtak a magukkal hozott vallási hagyományokba. A kohéziót megbontók, a bomlasztók veszélyeztették a közösséget egy ezer veszéllyel teli világban, ezért szükséges volt megfegyelmezni azokat, akik a szabályokat és törvényeket elutasították. A morális pánik első szervezeti megnyilvánulása az 1826-ban alakult Szabadkőműves-ellenes Párt volt, amely a titkos társaságok és így áttételesen az elittel szembeni küzdelem jegyében alakult. Nem véletlenül a párt az észak-keleti parti államokban ért el sikereket: ott, ahol az 1810-20-as évek iparosítása kezdte háttérbe szorítani a kézműipart és így a hagyományos életmódot. Később a protestáns örökség elvesztésétől való félelem vezetett el a nagy ír bevándorlás idején a katolikusellenes mozgalmakhoz.
A polgárháború után számos déli titkos társaság alakult, amelyek a „fehér, protestáns, angolszász” Amerika védelmét tűzték zászlajukra: Fehér Liga, Fehér Kamélia Lovagjai és a leghíresebb, a Ku-Klux-Klan, melynek több korszaka volt, az éppen aktuális ellenségképtől függően. A nevekre is érdemes figyelni: John Lukacs írta, hogy a középkorkultusz, a miszticizmus divatja sehol oly virulens nem volt, mint az Egyesült Államokban. A csuklyák, fáklyás fölvonulások, lovagságot utánzó rítusok és hierarchiák hozzátartoztak a zárt egyetemi férfiklubok divatjához éppúgy, mint a munkásmozgalomhoz és a populizmushoz, vagy éppen a fajvédő titkos társaságokhoz.
Gyakran a századvégi amerikai populizmust is összefüggésbe hozzák a szélsőjobbal, de aki ezt teszi, az keveri a szezont a fazonnal, illetve egy szó mai jelentését vetíti vissza a múltba: a populista mozgalom baloldali és kifejezetten afroamerikai-barát volt, sok szocialistával, liberálissal és feministával a soraiban. A félreértés abból fakad, hogy a populizmus szó az 1950-es évektől átment egy jelentésmódosuláson, és immár a demagóg, elitellenes mozgalmakra alkalmazzák széles körben. Érdemes lenne ezért megfontolni, hogy valamilyen jelzővel (agrár, demokratikus stb.) megkülönböztessék az 1891 körüli populizmust a szó 1950 utáni jelentésétől.
Visszatérve a Ku-Klux-Klanra, második fölvirágzásának a XX. század elején a bevándorlás-ellenesség, a vörös hisztériák sora (a munkásmozgalomtól, kommunistáktól, anarchistáktól való rettegés), az 1920-ban bevezetett alkoholtilalom adott hátteret. Az 1930-as években megjelentek a nyíltan antiszemita, majd náci mintájú mozgalmak: az Új Németország Barátai, az Ezüst Légió, a főleg (de nem kizárólag!) német bevándorlókat tömörítő Német Amerikai Bund. Az új divathullámra megpróbáltak ráülni egyes önjelölt népvezérek is, akik amolyan egyszemélyes mozgalmakat képviseltek: Charles Coughlin detroiti rádiós pap, Henry Ford autógyáros és a progresszív ügyek támogatójából politikai bohóccá változott sajtómogul, William Randolph Hearst (Orson Welles Aranypolgára Kane-jének egyik modellje).
Utóbbi kettő békemisszióban járt Hitlernél, s váltig állították, hogy a náci diktátor meg a császári Japán békét akar. Nehéz eldönteni, hogy esetükben a feltűnési vágy vagy az ideológia volt-e a fő motiváció (Hearst esetében talán az első). Pearl Harbor aztán befogta a szájukat. A náci szubkultúra rövid időre lehanyatlott, ám a háború után nem sokkal folytatódott tovább. 1959-ben megalakult George Lincoln Rockwell Amerikai Náci Pártja, s a haldokló Klan is erőre kapott. Már eltűntek volna, amikor az afroamerikai polgárjogi mozgalom, akaratán kívül, átnyújtotta nekik az életelixírt.
Egy darabig a szélsőjobb megélt a megtalált új ellenségképből, de a polgárjogi törvények életbe lépése, az FBI erőteljes küzdelme, a belső frakcióharcok hatására az amerikai szélsőjobboldal lassan kismillió mozgalomra, csoportocskára tört szét. Ezek azonban – éppen a szervezeti dezintegráltság miatt – nehezen ellenőrizhetők, és ezért nem kevésbé veszélyesek, mint a korábbi mozgalmak.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.