Volt idő, amikor a béketáborban mindenki hallotta, még ha kimondani nem tudta is a nevét. Zoja Koszmogyemjanszkaja (1923–41) legendás partizánlány volt, a nagy honvédő háborúban a németek megkínozták és nyilvánosan felakasztották. Halála után ő lett az első nő, akit a Szovjetunió hősévé nyilvánítottak, később elneveztek róla sok utcát, teret, úttörőcsapatot, még egy kisbolygót is.
A szekuláris szovjet szentté emelt moszkvai komszomolista önként jelentkezett, hogy szabotázsakciókat hajtson végre a megszállt orosz területeken a hódítók ellen. Tragikus sorsáról elsőként a Pravda tudósítója, Pjotr Lidov számolt be 1942 elején. Sztálin felfigyelt rá; egykori papnövendékként – noha a tifliszi szemináriumból elcsapták – megtanulta, kellenek a mártírok.
A hátországban sietve propagandafilmet forgattak a hősies áldozatról.
Ellentámadásra induló katonáknak vetítették, hogy megacélozzák harci kedvüket, felkeltsék bennük a bosszúvágyat. A halálraítéltet alakító színésznő nyakában a kötéllel úgy szónokol, beillene pártkongresszusi felszólalásnak: lelkesítés a fiúknak, átkok a nácikra, végül – de nem utolsósorban – Sztálin rituális éltetése.
Hogy a történet sántít, az a peresztrojka idején derült ki egy addigra elhunyt író jegyzeteiből. Nyikolaj Anov a regényéhez keresett szemtanúkat a helyszínen, a fővároshoz közeli Petriscsevóban, ám a falubeliek riadtan hárították el a kérdezősködést. Végül egyikük mégiscsak kibökte, amit titkoltak: az átvonuló Wehrmacht nem hagyott hátra helyőrséget, a szabotázs célpontja egy találomra választott lakóház volt.
„Egyszer éjszaka a faluban kigyúlt egy kunyhó, a tűz mindent megsemmisített. Az emberek arra a véleményre jutottak, hogy ez gyújtogatás, és másnap éjszaka őröket állítottak. Egy vagy két nap elteltével tetten érték a gyújtogatót: ismeretlen lány petróleumba mártott rongy segítségével próbált meg felgyújtani egy másik kunyhót. Zord tél volt. Az egyik család, amely fedél nélkül maradt, a szomszédoknál talált menedéket. A falu lakosai fel voltak háborodva. Az őrök brutálisan elbántak a lánnyal, majd beráncigálták Lukerja házába. Reggel pedig a sztaroszta elindult, hogy jelentse a hatóságoknak a történteket.”
Hogy jól értsük: orosz parasztok fogták el a gyújtogatót, azok verték össze és adták a németek kezére. Ez a körülmény természetesen nem kisebbíti Zoja bátorságát és kínjait, viszont rámutat Sztálin 0428. számú hadparancsának brutalitására: a partizánok válogatás nélkül romboltak a front mögött. A hírhedt „felperzselt föld” megszenvedői helybéli civilek voltak, meg a pusztítani küldött gyerekek.
Ám Oroszországban újabb dicsfényes változat jött divatba, hozzáigazítva a korszellemhez. Vallásos pópacsaláddá váltak Koszmogyemjanszkijék – lám, nevük Szent Kozma és Damján ókeresztény vértanúkra utal –, a hős nagyapját pedig vörösök ölték meg a polgárháborúban. Egy túlbuzgó honfi javasolta: a tizennyolc évesen halálba küldött ifjúkommunistát avassa hivatalos szentjévé az ortodox egyház.
Eljön-e az idő, amikor végre békében nyugodhat?