A felnövésről
Apró vagy, mégis már egész,
ő és én sok-sok darabja,
rugalmas, üvegtörékeny,
ínyed anyát harapja,
de nekem is fáj ugyanúgy –
villogó napok, éjjelek;
te az éhségre, ő veled,
én vele ébredek.
Úgy tűnik, folyton pazarolsz,
adnád mindennek a felét,
épp elég lenne hármunknak
az álmaid közti lét.
Az idő pereg, arcodon
áthúz az ívfény gondolat,
észrevétlenül kinőjük
a primer drive-okat
Most már belülről távolodsz,
minden érintés hangot ad,
tanítsd meg – kortalan guru –,
nincshez a van hogy tapad.
Apa, azt hiszem
Apa, azt hiszem, magának való,
meg legtöbbször nekem is.
Tudom, nagy és erős és bátor,
minden más vélemény hamis.
Apával jó shoppingolni,
ismer minden boltszegletet,
köszönnek a boltos nénik,
elbújni polc mögé nem lehet.
Apával a konyhában nehéz,
leves után ki tudja miért,
kacsintva gyorsan összedob
egy nagy adag csokis sügért.
Apával utazni is menő,
váltásban, kormányzásban jeles,
ha menni kell, akkor bárhová
elvisz az egynégyes benzines.
Miután végül felnövök,
marad minden a régiben?
Apát belül marja valami.
A szemében: igen, igen!
Fiam a kertben
Fiam a kertben napsütés;
színekre bomlik,
vagy cikkes árnyék a
hagyma körül.
Fiam a kertben a szél;
megindul, mint egy
káromkodás, borzolja
haját a kapornak,
csendesül, felhorgad
megint.
Fiam a kertben lágy eső;
örömöt permetez
a salátákra, sír, ha
egy ökörszív vörösen
elvetél.
Vigyáz a földre,
amelyből vétetett.
különös fény
ahogy dőlnek sorra a napok,
hétköznap borul ünnepre,
vissza hétköznapba,
s én, remények közt
vergődő apa, igyekszem
megélni vele mindet;
igyekszem gyorsan élni,
de gyorsabban él,
próbálok nagynak
látszani, de túlnő,
erőm talán még
egyezik vele,
ez se biztos,
csak az, hogy valami
különös fény csorog,
amikor fiam
felkapcsolja a lámpát
a szobában,
a szívben
