Az unokám két és fél éves, és amikor olyan kedve van, rábeszéli Echót, hogy játssza neki az “é-bí-szí-dí”-t, mert az a kedvenc dalocskája, amikor pedig Alexa rászánja magát, hogy lejátssza a dalt, önfeledten énekli együtt vele. Alexa egy élőszóban utasítható okoshangszóró. Széles körben elterjedt, otthoni beszélgetős eszköz.
Magyar füllel hallgatva még az is érdekes, hogy mindez a “Hull a pelyhes fehér hó” dallamára történik. Persze angolul, mert az angol ábécé betűinek megnevezése hasznos ismeret. Még akkor is, ha a betűk formája még nem társul a kiejtett szavakhoz. Amúgy a W már megvan: az unokám felismeri a jelet és mondja a megtanult megnevezést, ahogy kell.
Köztudott, hogy a kisgyermekek számára a képernyő használata nem hasznos. Nemcsak a mobiltelefon, nemcsak a többi okoseszköz, hanem a televízió sem szolgálja a gyermek fejlődését, mivel gátolja a gyermeki tudat helyes formálódását. A folyamatos pozitív visszajelzés, a gyors örömszerzés függőséget okoz. Minél kisebb a gyermek, annál inkább ki van szolgáltatva a képernyőkről áradó információk hatásának.
Aztán ahogy nő az ifjú ember, egyre inkább birtokába kerül az okos eszközök használati technikájának. Így éri el gyorsan a társait, miközben végtelen számú jó minőségű játék, film, vásárlási lehetőség közül válogathat. És igen, veszélyek is vannak: a könnyen elérhető gyermek nem csak jószándékkal szólítható meg.
Az idei tanévtől az iskolákban a tanítás elején beszedik az okoseszközöket. A gyerekek és a tanárok sem használhatják őket, csak akkor, ha közvetlenül az oktatás célját szolgálják. Emögött az a logika, hogy a tanuló semmi módon ne használja az okoseszközt a tanóra figyelése, az oktatott anyag megismerése helyett. A szabályozás a szünetekre is vonatkozik, mondván, az iskolai elfoglaltságok kizárják az okoseszközök használatát.
Egy percig sem vitatom, hogy tanórán az oktatott tananyaggal kell foglalkozni, mégpedig lehetőség szerint megszakítás nélkül. Természetes, hogy ebbe nem fér bele sem a telefonálás, sem szociális média, de még egy szöveges üzenetváltás sem. Ezért a tanintézménybe belépő gyermek kikapcsolja a nála lévő okoseszközt - ami általában egy mobiltelefon -, és az iskolában kialakított módon, lezárt állapotban leadja a készüléket. Amikor vége az oktatásnak, az iskolai elfoglaltságok után visszakapja és használhatja tovább a telefonját.
Ebből az következik, hogy minden olyan negatív hatás, amit az okoseszközök használatához társítunk, az oktatási intézményben biztosan nem érvényesül, a gyermekek ott védve vannak. Az állami szervek garantálják, hogy az ő fennhatóságuk alatt nem érheti kár a gyerekeinket.
Ám ha elfogadom - és elfogadom - hogy az okoseszközök használata káros a gyerekek fejlődése szempontjából, akkor mint gondos szülőnek óhatatlanul arra kell gondolnom, hogy az iskolán kívül is érvényesül ez a káros hatás. Csakhogy a mobiltelefon, az okoseszközök mindennapos használata már beépült az életünkbe. A család mozgásának szervezése, a személyes kapcsolattartás, az ügyintézés, a pénzügyek kezelése és még számtalan lehetőség ma már a mobiltelefonhoz kötődik. Immár a személyes adataink igazolása is rákerül a mobiltelefonra, és a digitális állampolgári létezés szükséges ismeretei is óhatatlanul az okoseszközökhöz társulnak.
Gyerekeink tehát a digitális térrel kapcsolatos ismereteket az oktatási intézményen kívül szerzik meg. Jó esetben a szülők a családban tanítják meg a helyes használatot, bár valószínűbb, hogy egymástól tanulják meg a szociális média, illetve a többi, a digitális térhez kapcsolódó lehetőség elérését. Most is így van, eztán is így lesz, sőt kézenfekvő, hogy a gyerek támogatja anyát abban, hogyan kell bankolni, vagy megnézni, mit írt fel az orvos, mit kell elhozni a patikából.
Ez a rendelkezés az okoseszközök iskolai kitiltásáról egyszerűen átlép azon a valós helyzeten, hogy a gyerekek közössége magas szinten használja mindezeket. Nem biztos hogy minden esetben az előnyünkre válik, de már régen beépült az életünkbe.
Azt viszonylag könnyű elképzelni, hogy mi történne, ha a gyerekeinkre rákényszerítenénk, egyenruhában járjanak iskolába. Van ilyen, a világ nagy részén kötelező: ott az identitás része, az egyenlő kötelezettségek és lehetőségek formai megjelenése. Nálunk nyilván kényszer lenne, és nem találna megértése. Azért nem, mert most nem így van, nem ez a szokás. Nálunk a gyerekek öltözködése, taneszközei - mit ne mondjak, okoseszközei - hordozzák azokat a különbségeket, amiket egyébként nem szívesen veszünk tudomásul.
De csak gondoljuk el, hogy a mi gyerekeink is az iskola egyenruháját használják az egyenlőség jegyében. Mindenki tudja, hol lehet beszerezni, mennyibe kerül, hogyan kell viselni. Aztán a hagyományos, elfogadott egyenruha előnyei valamiért nem felelnek meg az oktatásirányítás elgondolásainak, és akkor betiltják a használatát. Aki mégis magával viszi a régi sapkát vagy köpenyt, annak le kell adnia a tanítás kezdetén, és csak akkor kapja vissza, amikor hazamegy. A kikényszerített sokszínűség, a látható különbségek bizonyára működnének, de elsősorban a kényszer, az alávetettség érzete lenne a meghatározó.
A mobiltelefon iskolai betiltása, a mobileszközök beszedése a gyerekek számára a nyers alávetettség közvetlen megélését adja. Gondolhatnánk, hogy az iskola maga is az alávetettségről szól, tanulni a felsőbbségtől lehet, és azt, amit előre meghatároztak. Ez így is van, az iskolai rendtartás megismerése és betartása egyrészt kényszer, másrészt hagyományos, a gyermeki fejlődéshez tartozó folyamat. De a szabályok mellé a nevelők támogatása, szeretete is jólesően jelen van. A mobiltelefonok beszedése, tiltása a tanulókban és az oktatókban akkor is az önkény érzetét kelti, ha egyébként a hivatalos indoklás és a felhozott érvek védhető, elfogadható álláspontot tükröznek.
A megélt és kikerülhetetlen önkény hatásán kívül még legalább két probléma adódik. Az egyik, hogy a mobiltelefonok használatának számtalan, akár az oktatásban is felhasználható előnye van. A másik, hogy a negatív hatások akkor is érvényesülnek, amikor a gyermek nincs az iskolában.
A gyerekeket nem lenne szabad kiszolgáltatni a korlátlan mobilhasználat veszélyeinek. Ma már csak úgy lehet megvédeni a fiatal mobilhasználókat, ha megtanítjuk a helyes, veszélytelen, és főként hasznos eszközhasználatot. A helyes, sőt a legjobb módszerek megismerése nagyon fontos. Szervezett módon szükséges oktatni, képezni a digitális térben bóklászó gyerekeket.
A legjobb gyakorlatok összegyűjtése, bemutatása, megtanítása elképzelhető iskolán kívüli formában, mondjuk egyesületekben, a szociális média csoportjaiban. De minden bizonnyal a tanrend szerint oktatás, a digitális viselkedés iskolai tanítása a működőképes megoldás. A beszedett mobiltelefon helyett nagyon hasznos lenne egy tablet, amit csak tanulásra lehet használni az iskolában, a suli belső hálózatán. Nagyon jól lehet érvényesíteni minden szabályozási szándékot akkor is, ha a szék és asztal mellé a központból szabályozott tartalommal gépet is adunk mindenkinek. A számon kérhető, évről évre bővülő digitális ismeret valódi támogatás, igazi segítség lenne a gyerekeink számára. A tiltás helyett.
Gondoljunk bele: micsoda elkésett, naiv-agresszív beavatkozás a mobiltelefon tiltása.
A pötyögés a telefonon a múlt század élő maradványa. A mesterséges intelligencia, a beszéddel vezérelhető eszközök terjedése az oktatás változását hozza. Az eszközök beszedése az iskolákban a valóság kizárása, a gyerekeink cserbenhagyása.
A jelen és a közeljövő az élőszó: “hello, computer!” Megértem, gond van: ha végre megszólítjuk, választ fogunk kapni. A digitális környezet birtoklása egyrészt lehetőség, másrészt kényszer. Az, hogy veszélyeket is hordoz, más dimenzió.
A tiltás mindhárom lehetőséget egyszerre szünteti meg, és azt is a közoktatásra korlátozva. A veszélyeket úgy érdemes csökkenteni, hogy közben megkapják a gyerekeink a szükséges ismereteket, mert nem hagyhatjuk őket magukra a digitális környezet kihívásaival. Nincs könnyebb út.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.