A nagyim és a rám vigyázó asszonyok a kényesebb pedagógiai problémákat ugyanis úgy oldották meg, hogy: „nem baj, majd jön haza apád, és akkor lesz nemulass”. A ki nem mondott büntetésnél nincs rosszabb egy élénk fantáziájú gyerek esetében, ám arra nem elég, hogy ne legyen „bűnismétlő”. Szóval így lett az apámból mumus, vállalta el tán akarata ellenére is a rossz rendőr szerepét. A fenyítés is az ő dolga volt, olykor elcsattan néhány pofon, és egy alkalommal a nadrágszíj is előkerült. A hetvenes években ezek a gyereknevelés alapeszközeinek számítottak, sehol nem voltak még azok a „modern” elvek, miszerint minden agresszió nehezen gyógyuló seb a gyermek pszichéjén.
Nálunk is a nulla tolerancia van érvényben e tekintetben, de a nevelési felfogás elképesztően sokat tud változni évtizedek alatt. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor Márai vallomásaiban a számomra etalonnak tűnő polgári életről olvasva kiderült, hogy míg a szalon, ahová „hónapszámra nem lépett be senki” volt a legtágasabb és legvilágosabb szobája a lakásnak, addig a gyerekek egy ablaktalan, levegőtlen „alkóvban” szorongtak, és mindenki természetesnek vette, hogy nappal is villanyfényben tanulnak, miközben a lakásba árad be a napfény. Nálunk, a szocialista polgárság időszakában ez már elképzelhetetlen volt, az íróasztalom az ablak előtt állt, és csak este kellett villanyt gyújtani. Én már nem „ronthattam a szemem”, vélték anyámék, miközben pár évtizeddel korábban még a jómódú, gyerekeiken majomszeretettel csüngő családok sem ügyeltek a gyerekszoba elhelyezésére és minőségére.
A pofon tehát még belefért, a sötét szoba már nem. Szegény apám fogorvos létére még tetézte, hogy időnként otthon rendezte le a kicsit is meglazult tejfogaim kihúzását, így hazatérése után sokszor úgy kezdte, hogy „menj be a fürdőszobába”. Akkor már tudtam, hogy mínusz egy foggal jövök ki. (A fogtündér még a kapitalista világot boldogította.) Hogyan is várhattam ezek után repesve haza? Nem csoda, ha később az anyámat avattam be a „kényes” ügyeimbe, vele kezdtem, ha el akartam érni valamit. Apám kissé duzzogva nevezte őt a védőügyvédemnek, aki többnyire az én pártomat fogta az ő szigorúságával szemben. Ami, ma már jobban látom, inkább volt következetesség, semmit valódi szigor.
Szerencsére Dusival mindez másként van. Egyrészt, mivel én otthon dolgozom, nem kell mumusként várnia, másrészt mi a két jó rendőr felfogásában neveljük. Ennek az az eredménye, hogy velem is lehet „komolyabb” témákról beszélgetni. Jó, néha ez kimerül abban, hogy igen alaposan, minden körülményt figyelembe véve elemezzük ki, hogy vajon Hulk vagy Vasember kerülne ki győztesen egy esetleges összecsapásból, és miért, illetve ki a kedvenc karakterem a gyűrűk szövetségének hét tagjából. Ezek „fiús” témák, amit anyával, aki nem nagyon van otthon a képregények világában, nem lehet kivesézni, viszont a nejem kiválóan ad tanácsot iskolai ügyekben. Arra viszont odafigyelünk, hogy az igazán fontos ügyekben mindkettőnk véleményét hallja, ne legyen senkinek sem „kiszervezve” a lelki élet karbantartása.
A minap például a virtuális világ sötétebb bugyrairól volt szó, hiszen azzal jött haza a gyerek, hogy tízévesen saját YouTube-csatornát szeretne indítani. Az egyik osztálytársának már megengedték a szülei, és ez őt is nagyon érdekli. Dusi imádja ezeket a rövid videókat, sokáig a repülőgép-hajtogatás, a dominózás, a Dude Perfect nevű amerikai csapat vicces sporttrükkjei vitték a prímet, de számos jó recept is az itteni főzős videókból került be a családi menübe. Például így kaptunk rá a közös steaksütésre (a videókon valahogy mindig puhábbnak és zamatosabbnak tűnik a hús), és így gyökerezett meg a sonkás, pesztós, mozzarellás pirított szendvics vagy a kenyérszeletekből pillanatok alatt elkészülő „gyors-pizza”. De egészen más tészta, amikor valaki a saját élete videóit töltené fel a netre, tenné közzé azt, ami igazából nem tartozik másra.
A nejem és én szerencsénkre az offline világban nőttünk fel, így a kamaszkor elején messze más kihívásokkal szembesültünk. Viszont mindketten azt valljuk, hogy a való világ épp elég izgalmat tartogat ahhoz, hogy ne cseréljük le könnyedén a követők utáni hajszára, klikkvadászatra, az influenszerkedés kezdő lépéséire. Erről beszélgettünk hosszan útban a suli felé, ahol a kosárlabdaedzéseket tartják, szerencsére nem virtuálisan.
Mintha nem is szűk száz év, hanem ezer esztendő telt volna el Márai polgári életmódja, a kommunizmus még szűkebb terei és a határtalan digitális világ csábító szirénhangjai között. Látszólag gyökeresen eltérő problémával szembesülhetett mindhárom apa és mindhárom fiú. A nevelési elvek olykor képesek lépést tartani az új kihívásokkal, máskor vigasztalanul idejétmúltnak tűnnek. Talán csak a beszélgetés ereje nem változott. Legyen szó Hulkról, a pizzáról vagy a szerelem útvesztőiről. Apa és fia között, nevetgélve vagy komolyan. Talán ez egyetlen recept, amiből bármit ki lehet sütni.
