Napbarnított a bőre, pedig már október közepe felé járunk. Nem afféle szolárium-barna, és nem is olyan, mintha most érkezett volna meg valamelyik távoli szigetről. Ezen az arcon ott látszanak a verejtékes, sós cseppek, a sűrűn törölt homlok, a csapzott haj, és a szél nyomai, amelyik odakint szárazra dörgöli az ajkakat.
Harmadszor igazítja meg a lepedőt, pedig már elsőre is feszesen fekszik rá a göröngyös kórházi matracra, ami alatt itt-ott megnyikordulnak a drótháló egymáshoz préselődő összeillesztései. A párnát is kétszer felverte már, mintha a beléjük püfölt levegőtől kényelmesebb lenne az amúgy szétmálló szivacsdarabokkal teli, sokat használt vánkos. Nem gondol az otthonira, amire hetente simít frissen vasalt huzatot, és amelynek belsejében még a nagyanyja fosztotta libatoll ad kényelmes puhaságot.
Végignéz magán, rendben van-e minden. A hálóing makulátlan, a papucsa is tiszta, és új zoknit vett fel délután, nem mintha az ágyban fekve a reggeli viselet összekoszolódott volna. Apró tükröt bányász elő, a fiókból hajkefét húz ki, gyorsan, rutinos mozdulatokkal megfésülködik. Az órájára néz, úgy dönt, van még egy kis idő, a párnájára dől, egy darabig a plafont bámulja. Talán szunyókál is kicsit, de mintha megérezné a közeledtét, mielőtt a férfi betoppanna az ajtón, ő már az ágy szélén ülve várja. A mackós mozgású látogató lassan közelít, látszik, még a lépései neszével sem akarna ártani. Leül a nő mellé, bal karjával sután átöleli, a homlokára puszit ad. Aztán sietve felkel mégis, a magával hozott rafiaszatyorban pakolászik. Papucsot, pamutpólókat, bugyikat és tusfürdőt vesz ki, egy guriga vécépapírt is, és gondosan bepakolja a kis éjjeliszekrénybe mindegyiket. A táska aljáról egy pattintós fedelű műanyagdoboz is előkerül, porcukorral vastagon szórt hókifli sorakozik benne, hosszan főzött szilvalekvárral a belsejében. – A testvéred küldi, azt üzeni, gyógyuljál meg minél hamarabb, mert a szüreti bálba már el akar vinni táncolni – mondja.
– Fáradt vagy? – kérdezi a nő, miközben hosszan fürkészi párja szeme alatt a frissen serkent szarkalábakat. – Egy kicsit. Majdnem egyszerre ellett hajnalban az összes anyajuh – felel. A gyerek nem segített? – vonja fel erre a szemöldökét az asszony. – Dehogynem, ott volt, de ketten is alig bírtuk – válaszol, de gyorsan elharapja a többi mondatot, nehogy elégedetlenség vagy korholás hangozzon ki belőle. Látszik a nőn, így is minden baja van, hogy itt kell ülnie a kórházi ágy szélén, amikor jobb és fontosabb dolga is akadna. – Mit mondott az orvos? – néz rá aztán a férfi aggódó tekintettel, de amaz válasz helyett előbb a kezét vonja magához, megsimogatja, s csak utána mondja, műteni kell, az már bizonyos, de talán ráér még néhány hétig, vagy legalább addig, míg elviszi a felvásárló a kis bárányokat. Onnantól könnyebb lesz minden, biztatja.
Csend lesz aztán hosszasan, ülnek az ágy szélén, kéz a kézben. Talán így szokták otthon is, tudván, hogy a nagy dolgokat beszéddel megállítani úgysem lehet.