2015 óta háromszor fogadtam az amerikai elnökválasztásra. Először nyertem egy drága vacsorameghívást, mert Donald Trump megválasztására tippeltem. Hogy miért, arról korábban már beszámoltam. Másodszor arra fogadtam, hogy Donald Trump 2020-as kihívóját nem Joe Bidennek fogják hívni, hanem Hillary Clintonnak. Biztos voltam benne, hogy a demokraták kitalálnak valamilyen megoldást arra, hogy előválasztási kampányuk egyik legszíntelenebb alakját akár az utolsó pillanatban is visszaléptessék, és a hihetetlenül ambiciózus, 2016-os vereségét soha fel nem dolgozó volt külügyminiszterre cseréljék le. Chicagói fogadási partnerem jobban hitt a döntések véglegességében és azt mondta, ha Bident lecserélik Clintonra, ő még aznap megfürdik a Michigan-tóban, ami az október végi, november elejei időjárásban kemény próbatételt jelentett volna. (Tőlem szerencsére nem kérte ugyanazt, így én veszítve is megúsztam az úszást.) Harmadszor pedig idén július 2-án írtam egy barátomnak, hogy „szerintem Joe bácsit visszaléptetik, most Michelle Obamára szavaznék (ha veszítek, az augusztusi chicagói demokrata elnökjelölt-állító konvenció után szívesen megfürdöm a Michigan-tóban, csak fizessék ki a repülőjegyet... )”. Ő azt tippelte, Biden kitart, így Kamala Harris jelölésével július 21-én mindketten vesztettünk.
Harris indítását a 2020-as demokrata előválasztási kampány emlékei alapján nem igazán vártam. Ő volt az első, aki a mezőny nevesebb indulói közül bejelentette visszalépését (már 2019. december 3-án) anyagi okokra hivatkozva, ami nyilván jobban hangzott a népszerűség teljes hiányánál. Kampánymegszólalásai között egyetlen egy maradt emlékezetes, amikor egy vita során Biden szemére hányta, hogy a volt alelnök egykoron támogatta azokat, akik ellenezték azt a kezdeményezést, hogy az egyes körzetek tanulóit távolabbi iskolákba buszoztassák át a faji szegregáció csökkentése érdekében. Harris 1968-ban iratkozott be a kaliforniai Ezer Tölgy Általános Iskola második fajilag koedukált évfolyamára. 1963-ban az iskola tanulóinak még csak 2,5 százaléka volt fekete (15 fő), 1969-ben már 40,2.
A busznál már csak a limuzin csökkenti hatásosabban a faji szegregációt, így érthető, hogy Harris végül örömmel fogadta el Biden alelnöki felkérését 2020. augusztus 11-én.
A faji témát illetően Bidennek a republikánusok azt is felrótták, hogy mentorának tekintette és 2010-ben gyászbeszédben méltatta Robert C. Byrd demokrata politikust, aki 51 éven át képviselte Nyugat-Virginiát az Egyesült Államok szenátusában, de pályája kezdetén sikeresen szervezett meg egy 150 fős új Ku-Klux-Klan „alapszervezetet” is, amely néhány évre „magasztos küklopszává” választotta (ez kb. a párttitkár megfelelője). 2002-ben Byrd már élete legnagyobb tévedésének nevezte a KKK-s kalandot, így, amikor a Newsweek indokoltnak ítélte Biden temetési megjelenésének „tényellenőrzését”, az „igaz”-hoz legközelebb eső „kontextusba helyezendő” (needs context) értékelést adta a hírnek.
Biden 2020-as kampánya nem volt látványos. A járványra hivatkozva legtöbbször Delaware-i házának alagsorából nyilatkozott online, ritka személyes megjelenésein pedig kis létszámú, egymástól is távolságot tartó hallgatóság előtt beszélt, szöges ellentétben Trump nagygyűléseivel. A Covid egyébként felvilágosult vírus volt: a fekete életekért szervezett tüntetéseken nem terjedt, Trump kampányrendezvényein viszont annál inkább, a választás végeredménye szerint alaposan megtizedelve szavazóit. (Trump 2020. szeptember 17-én Wisconsin, 18-án pedig Minnesota egyik repülőterén tartott beszédet több ezer fős hallgatóságnak. A két rendezvényen a támogatók jelentős része „Békés tiltakozó vagyok” táblát tartott magasba, utalva a kampánynak arra a képtelen vonására, hogy a helyi egészségügyi hatóságok a gyűlések létszámát szigorúan korlátozták – a polgárjogi követelések hangoztatásával lezajló erőszakos zavargások és fosztogatások kivételével.)
A média elfogulatlanságának is voltak érdekes példái. Miközben egy legfelsőbb bírósági kinevezés szenátusi jóváhagyása során a mainstream média szinte egy emberként adott hitelt a jelölt által állítólag három évtizeddel korábban, tizenévesként elkövetett tolakodó szexuális közeledés vádjának, sokkal kétkedőbben kezelte azt a hasonló esetet, amelyről Bidennel kapcsolatban számolt be egy volt munkatársa. Pedig a hölgy édesanyja – persze névtelenül – 1993-ban még Larry King televíziós műsorába is betelefonált az ügyben tanácsért. (Az állítólagos áldozatnak egy Bidennel kapcsolatos későbbi Twitter-bejegyzése viszont kiábrándító volt: „Ja. Időzítés… Várd ki… tikk-takk”, ami azt sugallta, hogy a hölgy tudatosan kívánta a korábbi állítólagos eseményeket a választás befolyásolására felhasználni, ha nem is Trump, de más demokrata pályázók érdekében.)
Biden egyik fiát egy pozitív kábítószer-teszt negatív következményeként 2014-ben leszerelték a haditengerészettől (ahol részmunkaidős közönség- és médiakapcsolati tisztként szolgált a szárazföldön), 2024 augusztusában pedig a fegyvervásárlási szabályok megsértése miatt találták bűnösnek (az ítélet decemberben várható). Ha Harris kegyelmet szándékozna adni Biden fiának, azzal érdemes lesz megvárnia egy másik eljárás végét is, amelyet adóköteles jövedelem (már bevallott) eltitkolása miatt kezdeményeztek ellene. Teljességgel elhalt viszont az a vád, amelyet a Fox News televízióban fogalmazott meg Hunter Biden egy korábbi partnere, aki szerint az akkori alelnök fia az apjával való találkozás lehetőségét gyakran üzleti keretek között biztosította. A Hunter Bidennel kapcsolatban felmerült kifogások legnagyobb politikai visszhangot kiváltó eleme mindazonáltal az volt, hogy 2014-2019 között igazgatósági tag volt az ukrán Burisma gázóriásnál, amit Donald Trump korrupciós ügyként próbált beállítani, azt kérve Zelenszkij elnöktől, hogy vizsgáltassa ki Bidenék ukrajnai tevékenységét, egy 391 millió dolláros katonai segély befagyasztásával nyomatékosítva a kérést. Miután a képviselőház az eset miatt 2019. szeptember 24-én alkotmányos vádemelést kezdeményezett, a 2019 július 25-i Trump-Zelenszkij telefonbeszélgetés leiratát nyilvánosságra hozták: „A másik dolog: sokat beszélnek Biden fiáról, hogy Biden leállította a vizsgálatot, és sokan szeretnének erről tájékozódni, szóval bármi, amit meg tud tenni a főügyésszel, nagyszerű lenne. Biden azzal hencegett, hogy leállította a vizsgálatot, szóval ha utána tudna nézni… Nekem ez borzalmasan hangzik.” A Wikipédia mindent cáfol: „Joe Biden nem állított le semmilyen vizsgálatot, nem kérkedett ezzel, és nincs bizonyíték arra, hogy fia ellen valaha is nyomozást indítottak volna.”
Nos, Ukrajnában Hunter Biden ellen valóban nem folytattak semmilyen vizsgálatot, de a Council on Foreign Relations 2018. január 23-i panelbeszélgetésének videófelvételén apja büszkén meséli: egy ukrajnai látogatása során kifogásolta, hogy a Porosenko elnöktől kapott ígérete ellenére nem történt meg egy államügyész „szankcionálása”, és közölte vendéglátójával: hat óra múlva indul a gépe, ha az ügyészt addigra nem mentik fel, nem fogják megkapni a kilátásba helyezett egymilliárd dolláros amerikai hitelgaranciát („if the prosecutor is not fired, you are not getting the money”). „Ők azt mondták: nem maga az elnök, az elnök megmondta [hogy megkapjuk]. Azt mondtam: hívják fel.” Ezen a ponton túl az eset leginkább a „jereváni rádió” podcastjába illene: Viktor Sokin államügyésznek vitathatatlanul korrupció miatt kellett távoznia hivatalából – csak azt nem tudjuk, ő volt-e korrupt, vagy azok, akiknek az üzelmeit felmentése miatt nem vizsgálhatta tovább. Az amerikai képviselőház demokratái viszont következetesek voltak: míg az ukránokra segély visszatartásával nyomást gyakorló Trumpot vád alá kívánták helyezni, addig az ukránokra segély visszatartásával nyomást gyakorló Bident a korrupció elleni harc bajnokaként ünnepelték.
Hunter Bidennek a Burisma igazgatóságában vállalt szerepét egyébként az egész amerikai média félreértelmezte, érdektelen dolgokon vitatkozva: értett-e ő bármit is a gáztermeléshez (kereskedelemhez), megértek-e tanácsai öt éven át havi 50 ezer dollárt, tett-e bármit, ami az érvényes ukrán (vagy amerikai) törvényekbe ütközött volna? Egy kelet-európai „fordító applikáció” bevetésével minden könnyen a helyére kerül: ha valaki tanácsért fordulna a Megváltó Páter Bt.-hez, hogyan biztosíthatná, hogy gazdasági társasága a lehető legkevesebb munkát adjon az adóhatóságnak és más hivataloknak, jó pénzért azonnal megkapná a választ: a vezetésbe kizárólag Tóni, Ádám és Barbara nevű jelölteket vegyenek fel. Hunter Biden valójában villámhárítóként kellett a Burismának: „Kedves gogoli revizor, tényleg olyan céget akarsz vizsgálni, amelynek az igazgatóságában ott ül az amerikai alelnök fia? Térj már magadhoz…”
A független újságírásról még annyit, hogy 2023. december 8-án egy magyar sajtóorgánum a BBC aznapi cikkére hivatkozva beszámolt róla: Trump 2020-ban hasznot próbált húzni abból, hogy Hunter Biden 2019-ben egy számítógép-szervizben felejtette laptopját, annak furcsa tartalmaira pedig a szerelő felhívta a hatóságok figyelmét. „A sztori végül a kampányban nem is szólt akkorát, mint ahogy Trumpék remélhették…” – állapította meg. Még aznap javasoltam nekik, egészítsék ki a hírt Mark Zuckerberg 2022-es nyilatkozatával, amely szerint 2020-ban az FBI azzal kereste meg őket (is?), hogy a laptop tartalmának orosz dezinformációs szaga van. Az „arckönyv” ezért cenzúrázta a hírt. „Szívás” – mondta Zuckerberg 2022-ben. A magyar sajtóorgánum erről be is számolt – 2024. augusztus 27-én, a Politico előző napi cikkére hivatkozva. Addig biztos tényellenőriztek.
A 2016-os és 2020-as amerikai elnökválasztásnak kifejezetten nagy tétje volt. Nyilván az is, Clinton vagy Trump, Trump vagy Biden győz-e, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy elnyerheti-e a Demokrata Párt jelöltségét Bernie Sanders vermonti szenátor.
Sanders ugyanis olyan színt képviselt az amerikai politikai életben, amelyre bármelyik európai ország baloldali politikai pártjai is büszkék lehetnének. Néha elméláztam azon, mit szólt volna egy Sandershez hasonló politikus fellépéséhez Joseph McCarthy szenátor, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elnöke az 1950-es évek elején… Érdekes lett volna. Leginkább egyébként nem is Sanders ígéretei voltak izgalmasak, hiszen Amerikában is sok megoldandó kérdés van, például a minimálbér megemelése, az egészségügyi ellátás olcsóbbá és általánossá tétele, az állami egyetemek ingyenességének bevezetése, hasonlók. Bankszektori háttérrel bennem leginkább mégis az maradt meg, hogy Sanders nemcsak a gazdag amerikai magánszemélyekre és a nagyvállalatokra tervezett magas adókat kivetni, de a pénzügyi tranzakciókra és a befektetők által elért árfolyamnyereségre is. Támogatottsága pedig elképesztő volt: 2016-ban 22 államban legyőzte Clintont, a 30 évnél fiatalabbak között pedig szinte mindenhol népszerűbbnek bizonyult nála. Ott is, ahol egyébként veszített. Aztán persze érvényesült a papírforma, és a demokraták az igazi bennfentest emelték pajzsra. Én ebben valamiért a nomenklatúra akaratának érvényesülését véltem felfedezni. A demokrata vezetés nyilván örült a Sanders nyilatkozatai révén kapott figyelemnek, de valójában egyetlen pillanatra sem gondolta komolyan, hogy azonosuljon programjával. Valahogy egyébként a választói többség is így gondolkodhatott. Az amerikai közvélemény-kutatások megkérdezettjei (akár republikánusok is) gyakran használják a „szociális értelemben liberális, pénzügyileg konzervatív vagyok” kifejezést. Szóval: akarjuk a jót, de maradjunk észnél a kosztpénzt illetően. Csak semmi túlzás…
Donald Trump elnöksége sok új színt hozott a politikába. Még egyetlen hivatalos forrásban sem láttam megerősítve azt a személyes megállapításomat, hogy a közösségi média politikai célú felhasználása valójában az ő találmánya volt. Twitter, új nevén X. Ha Clinton megelőzte, „szakértőink” majd kijavítanak. (Nincs megerősítve, mert nem igaz. Eléggé úgy tűnik, hogy Barack Obama lehetett az első, a témával a Pew Research több elemzésben – ebben és ebben – is foglalkozott már – a szerkesztő, Ágoston Zoltán.) Trump egyébként nem újítani akart, rákényszerült a közösségi média használatára, mivel a hagyományos média döntő része erős szelektivitást mutatott a vele kapcsolatos hírek bemutatásában. Volt, hogy beszédet tartva kikövetelte, a kamerák forduljanak körbe a zsúfolásig megtelt színházteremben vagy sportcsarnokban, majd kb. azt mondta: „És Önökről fogja holnap azt mondani a CNN, hogy alig páran lézengtek a teremben.” Ő ismételgette elsőként a „féknyúz” kifejezést is, amelyre persze a média is azonnal lecsapott, főleg a feltalálót vádolva dezinformációval.
Gyerekkorom osztályharcos iskolaévei alatt a történelem oktatása nagyon visszafogottan értelmezte az egyén szerepét a fejlődés alakításában, az osztályérdekeket képviselő pártét sokkal fontosabbként ábrázolva. A politikában gyakran ma is a „kollektív vezetés” elve érvényesül. De vannak kivételek is. Reagan és Gorbacsov a maga idejében teljesen felforgatta a világot, aminek többségünk azóta is örül. Reagan elvben győzött, de soha nem éreztem azt, hogy Gorbacsov veszített volna. Mindkét politikus teljesen személyes hatást gyakorolt az eseményekre: a „glasznoszty” és a „peresztrojka” kifejezéseket biztosan nem a Központi Bizottság találta ki, de azt is érdekes volt megtudnom, hogy a nevezetes „Gorbacsov Úr, döntse le ezt a falat!” mondatot az amerikai külügyminisztérium többször kihúzatta Reagan 1987-es berlini beszédének tervezetéből. Ő pedig megköszönte a beszédírók munkáját és minden alkalommal sajátkezűleg írta azt vissza a szövegbe. Igaza volt. Trump kampánybeszédei is teljesen személyesek voltak. Mindig őt hallottuk, soha nem egy „grémiumot”. Nevet és személyiséget adott a politikának. Egy emberi arcot lehet szeretni vagy utálni. Egy bizottságnak nincs arca. Olvastam olyan felmérésekről, hogy Trump alatt szárnyalt a CNN és más hírcsatornák nézettsége. Nekem ez akkor jutott eszembe, mikor 2020 decemberében észrevettem, hogy szinte csak Netflix-sorozatokat nézek, ellentétben a korábbi folyamatos Fox News háttér-televíziózással. Eltűnt a személyiség a politikából, az meg, hogy hány hibával sikerül felolvasni az aznapi szöveget a súgógépről, nem igazán hozott lázba.
Az amerikai választások vonatkozásában időről időre figyelmet kap az a körülmény, hogy a döntést az elektori kollégium hozza meg, amelynek 538 tagja közül 435 ugyan a lakosság számával arányosan oszlik meg az államok között a 10 évenként megtartott népszámlálások adatai alapján, a további 100-ból viszont minden állam egyformán kettőt-kettőt kap, a főváros pedig 3-at. A torzító (kiegyenlítő?) hatás számszerűsítésével azt kapjuk, hogy a négy legnépesebb állam (Kalifornia, Texas, Florida és New York) együtt az elektori helyek 28 százalékát viszi el, 6 gyéren lakott állam és a hozzájuk mérhető főváros viszont csak 3-3 elektort delegálhat, így összesen is csak 4 százalékot kap. A megoldást rendszeresen kritizálják az „egy ember, egy szavazat” elv hívei, ami nekem mindig egy karikatúrát juttat eszembe a Chicago Tribune-ből: a csillagos-sávos amerikai lobogót – teljesen összevissza méretű csillagokkal. A négy legnagyobb elviszi körülbelül a mező harmadát, további hattal kiegészülve pedig lefedik a felét. 40 csillagnak a „tejút” felével kell beérnie, közülük a legkisebbek esetén nagyító használata javallott. Az amerikai címer 13 betűs jelmondata viszont – E pluribus unum (Sokból egy) – nem a genetikai olvasztótégelyre, hanem az egykori 13 állam egyenlőségére kívánt utalni. A fejlődés persze átértelmezésekkel jár, szerveztek konferenciát Chicagóban E pluribus unum címmel a migráció támogatása érdekében is. (Vicces volt, amikor a kulcselőadónak meghívott szociológus sokáig arról mesélt, hogy Chicago fejlődése valójában a nagy menekülések krónikája: kedvelt kerületeik egy részéből az angolok máshová „emigráltak” a beözönlő írek elől, azokat „elüldözték” a németek, hogy később elbukjanak a feketékkel vívott egyenlőtlen küzdelemben, de hiába, jöttek a mexikóiak, a lengyelek, az olaszok, és a sor azóta is folytatódik. Ma már persze békésen és mosolyogva. Többnyire…)
A 2020-as amerikai választás abban is egyedülálló volt, hogy egy világjárvány fenyegető körülményei között kellett megtartani. A legnagyobb ötletelés természetesen a „fizikai távolságtartás” (social distancing) kapcsán alakult ki. Logikus megoldásnak tűnt a találkozások időben és térben történő elosztása, ezért a választókerületek egy részében már korán biztosították az előválasztás lehetőségét. (Az ördög persze nem alszik, Indianában beszámoltak olyan esetről, amikor az előválasztáson leszavazott polgár még a tényleges választás napja előtt elhunyt. Szavazatát a jelentések szerint érvénytelenítették, bár nem tudom, hogyan, hiszen a személyes szavazás során az ember jellemzően név feltüntetése nélkül dobja be szavazólapját az urnába.) A magam részéről sokkal több fenntartást éreztem egy másik megoldással, a szavazóívek postai kiküldésével kapcsolatban. Illinois-ban 2020. augusztus 31-ig háromszor annyi választó kérte a levélszavazás lehetőségét, mint 2016-ban (370 ezer helyett 1,1 millió), ami a járvány miatt teljesen érthető volt. Utána viszont szeptember 24-től az állam azoknak is kipostázta a szavazóívet, akik nem kérték. Remélhetőleg biztosították, hogy a levélszavazatok beküldői személyesen már ne repetázhassanak. Egyes híradásokból ugyanakkor kiderült: az egyes szövetségi államok választói nyilvántartásának naprakészsége nagyon eltérő. Van, ahol az előző esti állapotot mutatja, volt ahol több évvel korábbit. Egy példa: Wisconsin állam választási bizottsága 2021. augusztus 4-én bejelentette, hogy töröltek a választási névjegyzékből 174.307 olyan „választót”, akik négy év óta nem vettek részt szavazásokban és nem válaszoltak a nekik küldött írásos megkeresésre sem. 31.854 személyt pedig azért töröltek a listákból, mert elköltöztek a bizottság által nyilvántartott címükről és nem adták meg új elérhetőségeiket. A Chicago Tribune tudósítása megjegyezte, hogy 2019-ben a republikánusok kezdeményezték a hivatalos megkeresésre 30 napon belül nem válaszoló szavazók törlését a választási jegyzékből, de kezdeményezésüket a bíróság elutasította. A számok elbírálásánál vegyük figyelembe, hogy Joe Biden az államban alig 20.682 szavazattal nyert Donald Trumppal szemben.
A választási folklórt a szüreti mulatságok is megihlették. Sok szövetségi állam engedélyezte az úgynevezett „szavazatszüretet” (ballot harvesting), ami lehetővé tette, hogy a valaki megkérje a szomszédját, adja le a választáson az ő szavazólapját is. Vagy hogy valaki azt mondja, a szomszéd megkérte erre. Vagy mindhárom szomszéd az emeleten.
Vagy az egész lakópark. Darabszám-korlátozásról nem szóltak a hírek. Minek is szóltak volna, ha a szavazókörzetek jelentős részében külön szavazatgyűjtő postaládák sorát helyezték ki. (Minél kevesebb embernek kell személyesen megjelennie a szavazóhelyiségben, annál több élet menthető meg.) Persze ha valaki jogosulatlanul tölt ki egy postán másnak feladott szavazóívet, azonnal lelepleződik, hiszen garantáltan nem ismerheti a címzett minden személyes adatát. Éppen ezért volt meglepő arról olvasni, hogy a különféle döntéshozók egymás után adtak ki olyan rendelkezéseket, melyek szerint – persze csak a polgároknak a járványügyi helyzetben biztosítandó könnyítésként – a szavazatvizsgáló bizottságok elfogadhattak hiányosan kitöltött szavazóíveket is.
Mark Levin, a konzervatív Fox News „legértelmiségibb” heti műsorának házigazdája (Life, Liberty & Levin) nem örült a választási „patchwork” kialakulásának. Érvelése egyszerű volt: a választási rendszert minden államban a helyi törvényhozásnak kell jóváhagynia, a tömegesen bevezetett módosítások többségét pedig alacsony szinten rendelték el, miközben a törvényhozókat sok helyütt még összeülni sem engedték a járványügyi korlátozások miatt. A törvényhozások azóta persze minden államban lehetőséget kaptak a rendcsinálásra, és biztos vagyok benne, hogy kiváló munkát végeztek. Illinois állam kormányzója, J.B. Pritzker például már 2021 nagypéntekén aláírta azt a törvényt, amely állandósította a 2020 évi választások során a járványhelyzet miatt elrendelt „rendkívüli” választási könnyítéseket, ha nem is elrendelve, hanem a területi választási bizottságok döntésére bízva azok alkalmazását. „Csak azért, mert a járvány csökkenőben van, nem kell ugyanennek történnie a választók jogaival is” – jelentette ki Julie Morrison, a javaslatot támogató egyik demokrata szenátor.
Összefoglalva: ha a demokrácia a népnek a közügyekben való részvételeként értelmezendő, megállapítható, hogy a 2020-as választás az USA történelmének valószínűleg legdemokratikusabb (grassroots) szavazása volt.
Beleszólt az alkalmazandó szabályokba mindenki, aki tehette. Én pedig csak azt nem értettem, hogy egy olyan világban, ahol lassan minden elektronikusan történik, miért nem jut eszébe senkinek (sem Amerikában, sem máshol), hogy a választási rendszert is az online megoldások felé próbálja közelíteni. Nem lenne megbízható? A vízumkérelmek elbírálásában és az adózás lebonyolításában az? Az okot persze valamennyien ismerjük. Jobb, ha a választó csak négyévente próbál belebeszélni a nagyok dolgába…
Hogy ki fog ezek után nyerni november 5-én? Bevallom, fogalmam sincs. Körülbelül fej vagy írás. Utólag pedig minden elemző zseniális magyarázatot fog adni az eredményre. „Csak ez történhetett…” Én persze – már csak hagyománytiszteletből is – most is kötöttem fogadást, természetesen a magyar érdekeket helyezve előtérbe. Vagyis egy palack hatputtonyos tokaji aszút választva tétnek. Tippemet azért nem árulhatom el, mert nem szeretném befolyásolni az amerikai választók engem követő millióit. Akárhogy is lesz, a koccintás után már az első kortynál úgy fogom érezni, nyertem – de persze más pénzén mindig jobban esik egy pohár szép bor is…
