A közgazdaságtani iskolák egyöntetű konszenzusa szerint a jó gazdaságpolitika célja a növekedés, amit a mindenki által elfogadott, ám sok vitát is kiváltó GDP, azaz a „bruttó hazai termék” értékével mérünk. Hogy egészen új megközelítésre van szükség, azt az OECD 2020 szeptemberi publikációja is igazolja. A neves szakértők által többéves munkával összeállított írásnak már a címe is tabudöntő: „Beyond Growth” (Túl a növekedésen).
A dolgozat ajánlásából szó szerint idézek: „A tanácsadó csoport szerint túl kell lépnünk a növekedésen, s a növekedést nem öncélúnak kell tekintenünk, hanem a társadalmi célok elérésének eszközeként, beleértve a környezeti fenntarthatóságot, az egyenlőtlenségek csökkentését, a nagyobb jólétet és a jobb rezilienciát. Ehhez szükség van a gazdasági döntéshozatalt befolyásoló elemzések alapjául szolgáló filozófia, eszközök és módszerek korszerűsítésére. A jelentés a modern közgazdaságtan és politikai gazdaságtan fejleményeire támaszkodva olyan új megközelítés mellett érvel, amely elismeri, hogy a gazdasági rendszerek és a magatartás az emberek, a társadalmi intézmények és a környezet közötti kapcsolat-rendszerben gyökerezik.”
Úgy vélem, a modern szociáldemokrácia gazdaságpolitikai koncepciója sokkal könnyebben tudna létrejönni és érvényesülni, ha az OECD tisztán tudományos, minden politikai elkötelezettségtől mentes tanulmányát az európai politikai pártok, a politikai döntéshozók, a közgazdasági iskolák meghatározó személyiségei megillető figyelemmel tanulmányozták volna.
***
A környezeti fenntarthatóság követelményének megjelenése egy új, egyértelműen piacidegen elemet jelent a kereslet-kínálat egymást formáló szabad gazdasági mechanizmusában. Pogátsa Zoltán egy 2021-es publikációjában nem csak elméleti megfontolásokból, hanem a természeti korlátok figyelembevételével javasolja egy új közgazdasági koncepció kidolgozását. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy míg globálisan a jövedelemeloszlás felső 10 százalékában lévők felelősek a teljes CO2 kibocsátás feléért, addig a szegényebbik 50 százalék a légszennyezés mindössze 10 százalékáért hibáztatható. Márpedig ha az uralkodó paradigma a fogyasztás és a GDP-növekedés, akkor valami egészen kapitális változásnak kell történnie ahhoz, hogy az emberiség – gazdagok és szegények együtt – ne fulladjon meg az általa okozott mérgező klímában. A fenntartható gazdaságról írott későbbi könyvében Pogátsa tömör összefoglalását adja a félrecsúszott piacgazdasággal kapcsolatos kritikájának: „a klímaváltozás a világtörténelem legnagyobb piaci kudarca”.
***
Természetesen az Európa versenyképességéről és a „zöld növekedésről” az Unió számára készített ún. Draghi-jelentésben is megjelennek a környezetvédelem szempontjai. De a tanulmány figyelmeztet is: „Európa alapvető értékei a jólét, a méltányosság, a szabadság, a béke és a demokrácia egy fenntartható környezetben. Az EU azért létezik, hogy az európaiak mindig élvezhessék ezeket az alapvető jogokat. Ha Európa nem tudja többé biztosítani ezeket a polgárai számára – vagy ha az egyiket a másik ellenében érvényesíti –, akkor elveszíti létjogosultságát.” Ez a kijelentés egy kemény követelmény, de még nem tiszta a kép, hogy ez gondolat miképpen illeszthető be a növekedésre és a versenyképességre fókuszáló koncepcióba. Bízom abban, hogy a modern európai szociáldemokrácia, az EU-ban együttműködő demokratikus politikai irányzatokkal közösen meg fogja találna a szükséges megoldást.
***
A szociáldemokraták programjának középpontjában tradicionálisan a szociális biztonság és a mindenki számára hozzáférhető közszolgáltatások állnak. Kétségtelen, az 1989-es rendszerváltást követően az MSZP nem volt a helyzet magaslatán, amikor koalíciós partnerének és nemzetközi szövetségeseinek nyomására mindkét területre vonatkozóan megszorításokat fogadott el. 2002 után számomra is tudathasadásos állapot volt egyidejűleg pénzügyminisztere lenni egy olyan koalíciós kormánynak, amelyben a partnerünk mániákusan hitt a piacgazdasági módszerek egyedül üdvözítő voltában, miközben a pártomhoz tartozó miniszterelnök a „harmadik-utas” megoldások hamis kompromisszumát képviselte. A végső döntésekben – nagyon komoly politikai érvek hatására! – személyes értékrendem sérülésével is részt vettem, és valószínűleg ma is így tennék.
Veres János: Jegyzetlapok egy új gazdaságpolitikához (1.)Ma már azonban egészen más a helyzet: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia egy új gazdaságpolitikai gondolkodás kezdeményezésével is köteles részt venni a demokratikus pártok együttműködésében. Nem lehet vita tárgya, hogy ezen belül az eddig is képviselt álláspontunk következetesebb kifejtésével kell követelnünk a méltányosság és a szociális igazságosság szempontjainak érvényesülését az adópolitikában, a szociális ellátásban, az oktatásban és az egészségügyben. A korábbinál sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanunk az önkormányzatiság feltételeinek biztosítására, a közszolgáltatásokra, és meg kell akadályoznunk azokat a törekvéseket, amelyek piacgazdasági módszereket kényszerítenének olyan ágazatokra, amelyek tipikusan nem piaci jellegűek.
***
Ferge Zsuzsa már sok évvel ezelőtt rámutatott, hogy mire Magyarországon a rendszerváltást követően lehetőség nyílt volna valamilyen társadalmi célt és modellt választani, addigra a jóléti államot az uralkodó nemzetközi neoliberális és pénzügyi hatalmak nevetséges és pazarló tévútnak állították be. Ez a tévút az állam szociális kötelezettségeinek a leépítésében is megnyilvánult, aminek egészen elképesztő formája a 2010 után kialakított és mai is érvényes „perverz újraelosztás”, amikor a szociális juttatások elsődleges kedvezményezettjei a magas jövedelműek lettek. A „Magyar társadalom és szociálpolitika – 1990-2015” című kötetében a jelentős magyar szociológus egyenesen úgy fogalmaz, hogy ez a gyakorlat ellentétes minden modern európai társadalompolitikai elvvel és normával, ráadásul aláássa a társadalmi integrációt is.
Vajon figyelmen kívül hagyhatják-e az Orbán-rezsim megdöntésére készülő demokratikus pártok és mozgalmak – mindenekelőtt a szociáldemokraták – Ferge és a hazai szociológiai iskola figyelmeztetéseit? Vajon kialakíthatunk-e álláspontot, programot, téziseket és kezdeményezéseket a fenntartható és minden nyugdíjas számára létbiztonságot jelentő új nyugdíjrendszer koncepciója nélkül? Az egészségügyi ellátás és a szolgáltatások alapvető és lényegi helyreállítására vonatkozó tézisek nélkül megfogalmazható-e egy hiteles rendszerváltó program? A demokratikus erőknek és mozgalmaknak nem közös kötelességük-e tudományosan megalapozott kezdeményezéseket tenniük a hazai lakásválság hosszútávú megoldására? Az adórendszer átdolgozásához figyelmen kívül hagyhatjuk-e, hogy nincs olyan ország a világon, ahol a szegények adójának is csúfolt ÁFA 27 százalékos? (Amihez további 4,5 százalékot is hozzá kell adni kiskereskedelmi extraprofit különadó miatt, ami ugyancsak a fogyasztót, a végfelhasználót terhelő fizetési kötelezettség!) Vajon vállalható-e a családi pótlék 2008 óta változatlan 12 200 forintos összege?
Ha viszont hajlandóak vagyunk túllépni a szociális igazságtalanság jelenlegi hazai rendszerén, akkor új dimenziók nyílhatnak meg a társadalmi kohéziót erősítő gazdaságpolitikai program készítői előtt. Nem kétséges, vissza kell térnünk a személyi jövedelemadó progresszív rendszerére, amely gyakorlatilag általános a fejlett világban; Ausztriában például évi 12 816 euróig a jövedelem mindenki számára adómentes, efölött viszont hat, egyre magasabb kulccsal adózó sáv is van, s a jövedelem évi egymillió euró feletti része már 55 százalékkal adózik! És ez csak egy inspiráló példa arra, miképpen lehet itthon is megteremteni a szükséges forrásokat a szociális igazságosságot megvalósító elképzelésekhez.
Ma már általános tendencia, hogy az uniós országok egyre inkább támogatják az EU ún. szociális pillérének megerősítését. Felmérések igazolják, hogy a lakosság 88 százaléka számára személyesen is fontos a szociális biztonság ügye. Fontos jelzés ez azon politikusoknak, akik a közelmúltban megjelent Draghi-jelentéssel kapcsolatban észrevételezték, hogy az anyagban hiányos a szociális elemek kifejtése.
***
Ismételten jó érzéssel lapozom fel az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítványa által még 2023. július 11-én kibocsátott akciófelhívást, amely közös cselekvésre buzdít egy „Új Társadalmi Szerződés” kidolgozása érdekében. Mint az aláírók megfogalmazzák, e társadalmi szerződés célja az emberek és a bolygó jólétének biztosítása kell, hogy legyen. E felhívásban csaknem minden fontos elem szerepel, amelyeket a modern európai és magyar szociáldemokrácia új önmeghatározásában figyelembe kell venni. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az európai jóléti államok rendszere elavulttá váljék” – fogalmazza meg a központi tézis, majd a dokumentum az igazságos átmenet társadalmi és környezetvédelmi téziseit is kibontja. Lényegében a jóléti állam, a minőségi munkahelyek, a szociális és környezeti biztonság szempontjainak érvényesítését igényli az EU új gazdaságpolitikájában.
***
Néhány héttel ezelőtt egykori pénzügyminisztériumi kollégámmal beszélgettünk egy kávéházban. „Tudod, János – mondta a vége felé –, talán nem tévedek sokat, ha úgy fogalmazok, hogy ezt a neoliberális modellt, amelyre az elmúlt 40-50 év világgazdasága felépült, már mindegyik politikai irányzat utálja. Ennek ellenére a nemzetközi szervezetek szabályzatai, az államközi egyezmények normái, a közgazdasági iskolák tézisei, a statisztikai rendszerek definíciói, és nem utolsó sorban a hitelminősítés kőbevésett ortodoxiái szinte rendíthetetlenül kötődnek hozzá! Pedig ma már egészen más a világ, egészen mások a társadalmi elvárások, és különösen megváltoztak a környezeti, fenntarthatósági korlátok is. Manapság ezt már nem is neoliberálisnak, hanem sokszor főáramúnak, mainstreamnek nevezik, mintha a »neoliberális« valami illetlen kifejezés lenne! De hát, mi az, hogy mainstream? A mai mainstream már más, mint az egykori mainstream, és ha a civilizáció élharcosai meg a közgazdaságtan művelői józanul gondolkodnak, akkor a holnapi maistreamnek is egészen másnak kell majd lennie, mint a mainak, nem igaz?”
Egykori kollégámnak igaza van: új gazdasági paradigmára, új politikai gazdaságtanra van szükség. Ezt az írásom első részében idézett bekezdés is megerősíti, amelyről most már elmondom, hogy a kapitalista világgazdaság egyik meghatározó orgánumából vettem át: a Financial Times 2020. április 3-i számában egy terjedelmes, a lap szerkesztőbizottsága által(!) jegyzett véleménycikkben jelent meg. A cikk címe az akkori aktualitásra utal: „A vírus felfedte a társadalmi szerződés gyengeségeit.” Engem, mint szociáldemokrata politikust azonban az alcím fogott meg különösen: „Radikális reformokra van szükség egy olyan társadalom kialakításához, amely mindenki javára működik.” Igen, erről van szó! „Mindenki javára!” – ez fejezi ki legjobban a modern szociáldemokrácia küldetését.
