A mélyhegedűsök hercege – ahogy a Gramophone, a tekintélyes brit hanglemez magazin nevezi – egy a schuberti lírától a mendelssohni romantikáig ívelő este kiemelkedő művészeként volt velünk.
Nyitányként az 1820-as Quartettsatz csendült fel, Franz Schuberttől, amelyet a szerző eredetileg vonósnégyesre komponált, ám a Budapesti Vonósok előadásában, kamarazenekarra duzzasztva is megőrizte a mű kiegyensúlyozott finomságát. A főtéma visszatérései mindannyiszor frissességet hoztak a darabba, különösen a végén, ahol a hirtelen, mégis tökéletesen előkészített zárlat is megérkezett.
Az est fénypontja aztán értelemszerűen Schubert Arpeggione szonátájának előadása volt, amelyben Makszim Riszanov szólója mellett a budapesti Vonósok működtek közre. Az eredetileg már szinte teljesen feledésbe merült hangszerre, az arpeggionéra írt művet a művész természetesen brácsán szólaltatta meg, Dobrinka Tabakova kiváló átiratában.
Liszt Ferenc Franz Schubertet a legköltőibb zeneszerzőnek tartotta, ám ezen az estén a zongorából lett kamarazenekar és Makszim Riszanov markáns színpadi jelenléte a lírai alkotást vérbeli drámává változtatta. Az elégikus témát a korábbi alkalmakkal ellentétben nem a megfontolt, konzervatív zenekar, hanem a mindig, még tragikusan komoly pillanatokban is élénk és életigenlő szólista hozta vissza mellbevágó meghittséggel. Játéka nemcsak technikai brillírozás volt, hanem valódi színpadi jelenlét. A közönséget megnyerő előadást követő taps szinte azonnal egységes vastapssá formálódott – ritka pillanat, amikor ez nem kínos kötelességnek, hanem őszinte elismerésnek hat.
A szünet után Felix Mendelssohn Oktettjét játszották, amely önmagában figyelemre méltó alkotás, hiszen egy tizenhat éves zseni remekműve. Az előadás technikailag kifogástalan volt, mégis, talán a közönség és a zenészek együttes fáradtsága miatt, kevésbé tűnt hatásosnak, mint a koncert első fele.
Érdekes fordulatot hozott azonban az est vége. A negyedik tétel után a közönség visszatapsolta az együttest, mire Pilz János koncertmester – láthatóan mindenki meglepetésére – bejelentette, hogy ráadásként megismétlik az egész negyedik tételt. A döntés első pillantásra talán frusztrációt és hiányérzet sugallhatott, és valóban, a megismételt tétel eleje kissé zavarosnak tűnt. Ám ahogy haladt előre a zene, mintha minden összeállt volna. Mire másodszor is elérkeztek a mű végéhez, a hangulat visszaemelkedett a magasba, és a közönség egy valóban katartikus élménnyel gazdagodva távozhatott.