„Ahogy sétáltam Leith-en, hirtelen megvilágosodásként láttam az arcokat a kirakatokban. Mindenki kis üvegkalitkába volt bezárva, privát börtönbe, jó állampolgárként. Nem kell ide már hajcsár vagy katona, önként hajlik a nép a járomba.
Kukucskál mindenki, mi történhet arrébb, vagy a telefon ablakán néz kicsit messzebb, nem feltétlenül az Easter Roadra! Kukucskál a pici dobozból a kegyeleti bolt árusa, ahol viccesnek szánt koporsók tucatjai díszítik a kirakatot, kukucskál az ingatlanügynök, a háztartási boltos, a csapos, a postás, a virágkötő, a galériás, a fagyis és a kávézó pincére. Ott megy el az életük, suhanva, nem is látják, csak a köpenyének széle súrolja az arcukat..."
A sarkon sétálunk Ritával, kézen fogva, nagyon szépen süt a nap, éppen most reggeliztünk, gyerekek suliban, valahogy így jött ki a lépés, mind a ketten itthon vagyunk. Ha valakik, mi tudjuk ezt értékelni, első évben, Rita elsírta magát, azt mondta, annyira sokat volt egyedül, amíg én heti hat napot robotoltam, hogy az volt a legszebb napja, amikor egyszer az otthonunk mellett dolgoztunk és én beugrottam egy levesre. Szóval, sétálunk, néha összevigyorgunk, egyre szebb az élet, Rita egy kertben dolgozik gyerekekkel, meg suliban tanár, nekem van vagy nyolc melóm, de mind rugalmas, én döntök, többet nem kiabál velem senki, hogy így tedd rá, úgy tedd rá, mint a népszerű népies műdal fogalmaz. Veszik a képeimet is, egyre menőbb minden.
Az említett sarkon karikás szemekkel állnak lengyel szomszédaink, a hölgy légiutas-kísérő, a srác szeméttelepen dolgozik, előtte futár volt. A nő csak éjjeli műszakban tevékenykedik, a srác hat napot tol, mellette iszik, láncdohányos és enyhén mozgássérült, sántít az egyik lábára. Minden héten van egy hatalmas veszekedésük, mindenki hallja a kis utcában, ahol élünk. Sajnálom őket, mert alapvetően kedves emberek, csak a kialvatlanság és a elnyűttségük okozza a boldogtalanságukat, ismerem a szituációt, otthonosan mozogtam benne jó pár évig. Kedvesen odabiccentünk.
