Történt, hogy az uniós elnökség alkalmából vizit járt nálunk, amelyet – szép elnevezés – az iskolákért felelős főigazgatók, a tagállamok oktatásért felelős politikusai, illetve Norvégia, Liechtenstein és Svájc delegáltjai, valamint az Európai Bizottság képviselői alkottak. A program egyik része az volt, hogy a felelős döntnökök bepillanthassanak a „magyarországi köznevelési intézmények mindennapjaiba”. Nosza el is vitték őket a II. kerületi Csik Ferenc Általános Iskola és Gimnáziumba, a Kadarka utcai óvodába, illetve az ország egyetlen állami fenntartású alternatív iskolájába, a Gyermekek Házába. Azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy a három intézmény és a kerület az ország elitjéhez tartozik, vagyis olyan torzan mutatja be a „mindennapokat”, ahogy a Vidám parkban az elvarázsolt kastély. A Belügyminisztérium illetékesei az intézményválasztást a szűkös időkerettel magyarázták.
Már az is jó kérdés, hogy a kedves olvasó, mit mutatna meg ilyenkor a messziről jött embereknek? Elvinné őket egy zsákfaluba, ahol a magyar köznevelés a lehető legrosszabb arcát mutatja? Netán olyan helyet választana, ahol egyszerre vannak jelen a problémák és az elért eredmények, tehát ami kimondottan átlagos, a „mindennapok” hiteles tükre? Vagy megvillantaná a kirakatot, ahogy most is tették – nyilván nem véletlenül – az illetékesek? A válasz részben azt is tükrözi, hogy milyen országban szeretnénk élni. Olyanban, amelynek képviselői szinte már fájóan őszinték, és azt vallják, hogy a munkánk és erőfeszítéseink mértékét mindig az utolsók, a leszakadozók mutatják meg kendőzetlenül és nem a csúcson lévők, ahol igazából nincs is nagyon dolga a döntéshozóknak. Vagy olyanban, amelyben se elvenni, se hozzátenni nem akarnak a valósághoz, egyszerre szeretnek dicsekedni, de elfogadják a kritikát is (és persze a jó tanácsokat is) a megoldatlan helyzetek miatt. Netán olyanban, amely a látszatoknak és a látszatokért él, és ahol még megmutatni sem szabad a gondokat másoknak, nemhogy elismerni vagy netán beszélni róluk.
Aki diktatúrában, az önkény bármilyen formájában nőtt fel, az tudja, hogy az autoriter rendszerek természetes közege a látszat. Kivezényelt, tapsoló gyerekek a frissen aszfaltozott út mentén, ahol a Vezető épp integetve elhalad – mindannyiunknak voltak hasonló tapasztalatai. Elég lett volna pár lépéssel arrébb menni, hogy a valódi problémákkal és a kozmetikázatlan hangulattal szembesüljön, de nem tette meg. Ahogy a NER is csak a maga által tálalt problémákkal szeret foglalkozni, azokat „megoldani”.
A mostani „iskolalátogatás” és annak indoklása sajnos tökéletesen belesimul a látszatország önkényébe. Nálunk most nincs idő a valóságra, legalábbis nem az idegenek előtt, majd csak magunk közt, ha nagyon muszáj. Ezért is vall többnyire kudarcot a NER ott, ahol nem tudja kikerülni a makacs reáliákat: vasút, egészségügy, oktatás. Persze ehhez felelősebb választók is kellenének. Olyanok például, akik kikérik maguknak az örökös hamisítgatást, cinkelést. Akik nem félnek attól, amit a tükörben látnának.