Nincs esély a rombolás megállítására. Ráadásul ez a rezsim úgy rombol, hogy közben építést hazudik. Olvashatták hétfői lapunkban, hogy a Magyar Rádió emblematikus épületének bontása már nagy erőkkel folyik, noha még a bíróság nem döntött arról, biztosít-e legalább átmenetileg védelmet a csaknem százéves történelmi emlékeket hordozó létesítmények. Amikor történelmi emlékekről és rombolásról beszélek, nem lehet nem észrevenni, mit is művel ez a hatalom. Hogy nagy erőkkel restaurálja a Horthy-időket, ugyanakkor lépésről lépésre – ez most nem a Tisza – bontja el, például az ’56-os emlékeket. Emlékezzünk csak Nagy Imre szobrának kitelepítésére, de most frissiben Orbán Balázs elhíresült mondására is, az ’56-os forradalommal kapcsolatban.
Valamiért Orbánnak útban vannak a felszabadulás utáni, egyébként vállalható emlékek. És most szándékosan felszabadulást írtam, és nem azért, hogy kommunista reminiszcenciákat idézzek fel, vagy az egypártrendszer terminológiáit használjam, egyáltalán nem. Pontosan azért, hogy ne egy új egypártrendszert fogadjak el, és annak a szóhasználatát, vagy a szavak eltörlését emeljem át a mába.
A Magyar Rádió épületének igenis fontos helye lenne az emlékezetpolitikában, ami nem azt jelenti, hogy ne kelljen új funkciót találni számára, vagy netán felújítani, azt azonban igen, hogy ne egy újabb Orbán-mementóként álljon ott a Bródy Sándor utcában.
Merthogy van már elég ilyen Budapesten, és a pusztítás nyomai is kitörölhetetlenül itt maradnak a fővárosban. Pontosan azért, hogy ez a rendszer és a névadója valóban kitörölhetetlenül itt maradjanak velünk, örökre.
Amúgy: szívesen írnám ide, a végére, hogy egyszer, egy későbbi, kicsit demokratikusabb korban így járhat Orbán és az épített öröksége is, de fájdalom: azzal sem értenénk egyet.
Lehet, hogy ebben, vagy ebben is megragadható a különbség.
Józsefvárosi Karthágó – Bontják a Magyar Rádió épületét, mire a civilek pert nyernének, már nem lesz mit védeni