Ugyan már!
Arcba csapódó dús sörények
Villanó nekem-szól? mosoly
Jó hinni, hogy, lám, csábitás ez
– az „erény útján hogy botolj”
Kapun kilépve szél, mely frissít
S minő csoda: megvár a busz
Kevés arrogáns hülye támad rád ma
S még működsz, mire ágyba jutsz
S az örök vágytajték: a tenger
Sirály, felhők, halászhajók
– ki ezt teremté, biztos bölcs, és
nem tűr gonoszt, alávalót
A ragyogó kék ég előtt rügyek, faágak
A fűben kis százszorszépek szerteszét
Nem mondom, valaha mi is bedőltünk
Parasztvakítás, kampánybeszéd
message to China (vagy nem egészen oda)
Olyikunk múlttal töltött héj-jelent fogyaszt,
olyikunk múltszóratos jelenpogácsát (NB: nincs, aki
ne a jövőre ácsingózna).
Legalább időnként mindkét típus
gyilkosan megéhezik (bár az a jellemzőbb,
hogy őrlő állkapcsokkal folyamatosan falna),
és acsarog egymásra; irigy a másik
falatjára-koncára, miközben annak
ehetetlenségét (egyenesen mérgező voltát)
fennen hirdeti. –
(ex?-)Hódítók a spájzban, molyos gríz,
betöppedt befőttek – mondjuk, lenne
még mindig miből összerakni egy tápláló,
sőt gyaníthatóan élvezhető menüt, de
ehhez jó, ha edény van;
se szabályozott láng, se recept.
Így állunk. Vándor, vidd hírül a sárgaiaknak:
míg* ilyenek fiai, bárgyu projekt a haza!
* A szerző (őszintén?) felülbírálta pesszimizmusát.
Eredetileg itt ugyanis „mert” állt.
