- „Izlandon együtt élünk a rémtörténetekkel” - Szellemidézés Yrsa Sigurðardóttirral

Hogyan talált rá a thriller műfajára? Visszatér még olykor a gyerekkönyvekhez?

Azért kezdtem gyerekkönyveket írni, mert a fiam nem olvasott. Hallottam, hogy az olvasás nagyon fontos, különösen gyerekkorban, mert azáltal, hogy különböző szituációkba aktívan beleképzeljük magunkat, empatikusabbá, jobb emberré válunk. Viszont az akkoriban kapható gyerekkönyvek mintha mind valamit tanítani akartak volna a gyerekeknek. Leginkább azt, hogy az élet igazán kemény lesz. Persze hogy a fiamnak eszébe sem jutott olvasni. Ő szórakozni szeretett. Szóval elkezdtem pörgős történeteken alapuló vicces gyerekkönyveket írni, hat kötet után azonban meguntam, hogy viccesnek kell lennem. Szörnyűnek lenni sokkal könnyebb. Kedvem támadt felnőtt olvasóközönség számára írni. Nincs nagy különbség aközött, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek írunk, erős karakterek kellenek, jó történet, alapvetően ugyanazokra az építőkockákra van szükség, ám ha felnőtteknek ír az ember, nagyobb szabadsággal nézheti a dolgok sötétebb oldalát. A váltás óta egyetlen gyerekkönyvet írtam. Azt nagyon élveztem.

Mint elismert és termékeny író, nem lenne szüksége arra, hogy erőművek és gátak tervezésén dolgozzon, mégis megtartotta a civil munkahelyét. Építőmérnöki foglalkozása segíti az írói munkában?

Igen, azt hiszem, valamiképpen segít. Persze nem minden esetben. Például amikor elkezdtem gyerekkönyveket írni, a szerkesztőm kért, hogy ne tegyek mértékegységeket a történeteimbe, mert nem szükséges pontosan leírni, hogy valami három méter magas. Viszont amikor krimiket írok, ahol a történet igen komplikált, és végig pontosan tudnom kell, hogy mikor mi történik, sokat segít. Amikor az első regényemet írtam, éppen Izland történetének legnagyobb építészeti beruházásán dolgoztam mint technikai menedzser. Ez a gyakorlat segített abban, hogy egyszerre több labdát a levegőben tartsak, és ne ejtsek le egyet sem. Egy ilyen építkezéshez képest egy gyilkosságot megtervezni gyerekjáték. Abban pedig, hogy azóta is dolgozom, bár már nem teljes munkaidőben, szerepet játszik az, hogy az írás nagyon magányos munka, és nekem szükségem van emberi interakciókra, a közös gondolkodásra. A munkám miatt az írói válságok is elkerülnek. Nem aggódom azon, hogy mi lenne, ha nem tudnék írni. Visszamennék dolgozni.

Egy országban, ahol a bűnözés ritka, és ha előfordul, egyszerű vagy épp véletlenszerű, hogyan találja ki a következő bűntényt? Elképzel egy másik, sötétebb Izlandot a regények háttereként?

Nálunk is vannak szörnyű esetek. Volt például egy ember, aki meg akarta ölni a polgármestert, de véletlenül a szomszéd házához ment. Be volt szívva, és észre sem vette, hogy rossz embert öl meg. Aztán az áldozat hasában elhelyezett egy hangszórót, így a holttestből zene szólt. Ezt nem én írtam, tényleg megtörtént, de nem ez az általános. A tipikus izlandi bűntények a regényeimben nem működnének, mert azok rendszerint ismerősök között történnek, miután túl sokat isznak, az egyikük kést ragad, szúr, aztán amikor a rendőrség megérkezik, nincs is kérdés, mert a gyilkos még ott áll, késsel a kezében. Ez egy igen rövid bűnügyi történet lenne. Krimik esetében a minimumkövetelmény, hogy a tettes megpróbálja megúszni a dolgot. Persze az izlandi olvasók ismerik az izlandi bűntényeket, így ha bonyolultabb történetet szeretnék írni, minden másnak, a karaktereknek, a tájnak, a társadalomnak nagyon hihetőnek kell lennie. Csak így van esélyem megúszni, hogy bonyolultabb a bűntény, amiről írok.

A Thóra Gudmundsdóttir-regényekben modern bűnügyekből, történelem előtti mágikus hagyományokból, boszorkányságból és népi mondák szellemeiből készített főzetet, majd megfűszerezte könnyed iróniával… Honnan vette a receptet?

Hogy a tipikus izlandi konyhagyilkosságtól távol tartsam magam, az első könyvemben szerettem volna történelmi vonatkozásokról is írni. Ám amikor végignéztem a történelmünkön, úgy láttam, hogy rettenetesen unalmas. Évszázadok teltek el, senki sem jött és senki sem ment sehová… Voltak azonban boszorkány­üldözések, amelyek különböztek az európai megfelelőiktől, mert Izlandon kizárólag férfiakat égettek el, nőket nem. Így aztán a boszorkánysággal foglalkoztam az első Thóra-regényben.

A Freyja és Huldar-sorozatnak mind a hat részét olvashatjuk magyarul. Ezek rendőrségi nyomozós regények, és nincsenek bennük természetfeletti erők. Miért változtatott a megközelítésen, és miért lett az egyik főszereplője egy gyerekpszichológus?

Thóra ügyvéd volt, ezért minden egyes alkalommal meg kellett indokolnom, hogy miért vesz részt a bűnügy felderítésében. Hat könyv után már úgy éreztem, rossz hivatást választottam a főhősömnek, és ezzel túlkomplikáltam a dolgokat. Úgy döntöttem, a következő könyvekben mindenképpen lesz rendőrségi szál, de tisztán rendőrségi ügyet sem akartam írni, ezért tettem bele a gyerekpszichológust. A gyilkosságok nemcsak a felnőttek világában történnek, hanem mindig érintenek gyerekeket is, és fontosnak éreztem, hogy írjak ezekről a gyerekekről.
A gyerekház intézményét Izlandon találták ki, de már sok más országban is alkalmazzák. Itt kérdezik ki azokat a gyerekeket, akiket szemtanúként, áldozatként vagy az elkövető rokonaként érint egy bűntény. A gyerekek a pszichológussal beszélgetnek, mindenki más üvegfalon keresztül figyeli őket, így egyfelől biztonságban érzik magukat, másfelől nagyobb az esélye, hogy igazat mondanak, mivel a pszichológus úgy teszi fel a kérdéseket, hogy a gyerek ne tudja, milyen választ várnak tőle. Fontos volt tehát a rendőrségi és a pszichológusi háttér, és mivel változatosságra is vágytam, szerettem volna, ha a sorozat Reyk­javíkban játszódik. Márpedig oda nem passzolnak a szellemek.

Ezek befejezett sorozatok, vagy van rá esély, hogy visszahozza Freyját és Huldart, mint ahogy Sir Arthur Conan Doyle tette Sherlock Holmesszal?

Bár Freyja és Huldar nem halt meg, a sorozatot befejeztem. Ennek ellenére a következő, magyarul még nem elérhető sorozatban mindketten megjelennek, és ott ki fog derülni, milyen utat jártak be az utolsó regény, a Csend óta. Az új sorozat (Karólína és Týr – a szerk.), aminek most írom a negyedik, befejező részét, egy rendőrnő, egy rendőr és egy kórboncnok munkájáról szól, és az egyes eseteken felül van egy mind a négy köteten átívelő kerettörténete is.

Az önálló regények hangulata sötétebb, a horrorelemek erősebbek bennük, és különös, elhagyott tájakon játszódnak. Mennyiben határozza meg a helyszín a regényei hangulatát?

Városba nem illik a horror. Sokkal jobban működik, ha a szereplőket megfosztom a megszokott védőhálójuktól, és sebezhetőbbé teszem őket, nem mehetnek el a rendőrségre, vagy ott rekedtek valahol. Amikor önálló regényt írok, minden egyes szereplő eldobható, hiszen egyiküknek sem kell túlélni a könyvet. Ez nagyobb szabadságot ad. Ami a kísérteteket illeti, Izlandon együtt élünk a rémtörténetekkel. Például Grýla, aki elviszi a gyerekeket, megfőzi őket egy kondérban, és megeszi őket. A jó gyerekek ízét nem szereti, csak a rosszakét, szóval ha egy izlandi gyerek rosszalkodik, azt mondják neki, szomorú, mert éjszaka elviheti a Grýla. Vagy a lávában mászkáló újszülöttekről szóló történetek.
A kereszténység felvétele előtt, sőt egy ideig még utána is ha egy anya nem tudta felnevelni az újszülöttjét, betekerhette egy lepedőbe, és kitehette a természetbe meghalni. Ez meg volt engedve, mert nagyon nehéz volt az élet Izlandon. Ezek a halott csecsemők azóta keresik az anyjukat. Ha megtalálják, tesznek egy kört körülötte, amitől az anya meghal. Amikor az első könyveimet írtam, megkérdeztem a kollégáimat a mérnöki irodában, hogy hisznek-e a szellemekben. Kicsit tartottam tőle, hogy furcsállják majd a kérdést, de egyikük sem válaszolt határozott nemmel. Azt mondták, igen, miért ne, vagy hogy talán. Egyikük megjegyezte, hogy vett egy fiókos szekrényt Dániában, amelyben biztosan lakik egy szellem.

Egy háborúktól, éhínségektől, járványoktól sújtott világban vajon miért nyúlnak egyre nagyobb tömegek az egyre sötétedő thrillerek után?

Ha csak a gyilkosságról lenne szó, nem olvasnák ezeket a regényeket. Akit a bűnügyek érdekelnek, az újságot olvas. A krimiktől valami mást kap az ember. Egyfelől belehelyezkedhet azoknak a gondolkodásába, akiket az adott esemény érint, a tanúkéba, a tettesekébe, az áldozatokéba, másfelől megkapja azt, amit a valóságban nem feltétlenül: az érzést, hogy van valamiféle igazság a világban. A könyveimben minden rossz cselekedet után jár büntetés. Ha rövid távon meg is ússza a tettes, a bűn később vissza fog térni hozzá, és kísérteni fogja.

Hogyan és mennyit kutat a regényeihez?

Fontos, hogy megértsem, mi történik, de nem kell szakértőnek lennem a témában. Az új sorozat írása előtt például elvégeztem egy képzést igazságügyi orvostanból, és kimentem egy halászhajóval a tengerre, hogy lássam, milyen ott az élet, ellessem, hogyan beszélnek, benyomásokat gyűjtsek. Szeretek elmenni a könyvek helyszínére, például a meteorológiai állomásra, amelyről a Prédában írok. Gyönyörű, eldugott és különös hely, régen több százan dolgoztak ott, ma már csak ketten. Körbevezettek az épületen, megmutatták a vastag falakat, amik egy atomtámadást is kibírnak, a katonai műszereket, melyekkel az orosz kémdrónokat figyelik. Aztán kimentünk az épületen kívülre, és ekkor a vezetőim esernyőt húztak a fejük fölé. Megkérdeztem, hogy erre azért van-e szükség, hogy ne zavarják a rádióhullámokat, mire ők felnevettek, hogy dehogy, ez a parti madarak miatt van: így tudnak védekezni a fejükre ürítő sirályok és kárókatonák ellen. Ezt a fajta információt nem lehet a Google-ön megtalálni.

Hogyan hatnak a könyvei a turizmusra? Vannak, akik ijedtükben lemondják a hajóutat, vagy csapatostul érkeznek az olvasói egy félelmetes terepi kirándulásra?

Még írtam az első regényemet, máris eladták a külföldi jogokat. Ez nagy nyomást helyezett rám. Akkoriban Izland nem volt túl népszerű a turisták körében, így aztán beletettem a könyvbe egy csomó turisztikai elemet: bálnavadászatot, tengeri madárlest. Szörnyű volt. Végül elengedtem a dolgot. Senki sem akar útikönyvet olvasni, ráadásul az elsődleges olvasóközönségem izlandi, és ők pontosan tudják, milyen ez az ország. Hagytam az egész külföldre írást, és olyan könyvet írtam, amit én szerettem volna. Ehhez azóta is tartom magamat. A városok és a falvak általában nagyon örülnek, amikor odamegyek kutatni. Nem értem, miért, mert semmi kellemeset nem fogok csinálni a hellyel. Amikor egy grönlandi városkába látogattam, nagyon lelkesen fogadtak, mert nem sok Grönlandon játszódó könyv van a nemzetközi piacon. Örömmel vezettek körbe, én meg közben olyanokat kérdeztem, hogy ha ide, a szánhúzó kutya mellé elhelyeznék egy holttestet, akkor vajon a kutya megenné-e. Szóval nem lehet kellemes a dolog, de cserébe figyelmet irányít az adott helyre, ha írok róla.

+1 KÉRDÉS
Eddig két könyvéből készült forgatókönyv. Részt vesz a forgatókönyvek írásában?

Nem, mert máshogy kell elmesélni egy történetet könyvben, mint filmmel. Húzni és szerkeszteni kellene a szöveget, és úgy érzem, erre nem én vagyok a megfelelő ember. Azt szoktam mondani, hogy ha a könyveim a gyerekeim, a filmek az unokáim. Márpedig az unoka fogantatásában a nagyszülőnek nem kell aktívan részt vennie.