És ez utóbbi tény nekem különösen fájdalmas, mert a kollégák történetesen tőlem kölcsönözték a sztorit. Letagadhatnám a tévedést, hiszen a Mediaworks mára gondoskodott arról, hogy az internetről az írmagja is eltűnjön a Népszabadságnak, ahol 2006-ban a kottás házról írtam. De nem teszem: inkább újra nekifutok, és a digitalizáció mai, csodás eredményeit kihasználva megpróbálok jobb magyarázatot adni arra, hogyan is került két ütemnyi kotta egy ódon és kicsi, mindössze egyemeletes józsefvárosi épület oromzatára.
A történet kezdete olyan régre nyúlik vissza, hogy akkor Budapest még nem is létezett. 1865-ben kért építési engedélyt Sipos András, a ferencvárosi Páva utcában honos tejkereskedő – vagy ahogy a korabeli címtárakban szerepel: milchmann – a józsefvárosi Zsák utcában lévő telekre. Hild Károly tervezte meg a földszintes, csak néhány lakást magába foglaló épületet, amely az istállóval, kocsiszínnel, műhelyekkel teleépíthető nagy udvar utcai frontján állt. Sipos Andrásnak azonban nem lett ideje itt kivárni, hogy a környéket uraló konyhakertek, tehenészetek, baromfiólak egy városiasabb tájnak adják át a helyüket. Még csak papíron létezett a közelben kijelölt Nagykörút, amikor a felesége, Várady Lídia elhunyt, az örökösök pedig eladták a kis házat.
A változásnak ekkor még csak annyi jele volt, hogy a Zsák utca megkapta a lényegesen szebben hangzó Hunyadi utca nevet. A 7. számú ház tulajdonosai gyakran cserélődtek, láthatóan a környék fellendülésére bazírozott mindenki, de eleinte hiába. Volt a reménykedők között szenvedélyes biciklista orvos, kárpitos és hentesnő, ahogy – valóban – ott volt Sárosi (Schauer) Ferenc is, a Nemzeti Színház karnagya és az Atala komponistája, aki testvérével együtt négy éven át birtokolta a házat, 1881 és 1885 között.
Az első hosszabb távú befektető 1887-ben érkezett el a ház történetében. Okenfusz Paulina egy belvárosi ólomöntő mester leánya volt, és két teljes évtizeden át bírta az egyre városibb képet öltő utcában álló épületet, de 1906 nyarán ő is túladott rajta. Talán nem függetlenül attól a ténytől, hogy annak az évnek a tavaszán pénzhamisítókon ütött rajta a rendőrség a Hunyadi utca 7-ben. Dudás József és Szinmeister József ólomból vert ötkoronásokkal árasztotta el innen a piacot; a hamisítvány állítólag annyira mesteri volt, hogy csak az érme pengése árulta el a turpisságot. A Bécsből négyezer koronáért hozatott géppel napi egy-kétezer korona haszonra tettek szert, és olyan sikerrel terítették a hamisítványokat az országban, hogy már épp további gépeket készültek rendelni, amikor egy ismerősük a halálos ágyán magába szállt és feljelentette őket.
A pénzhamisítók letartóztatása után a fémdarabok csengését a fűrész nyikorgása váltotta fel a józsefvárosi udvaron. Noha pár háztömbbel arrébb már Budapest fő ütőereként szolgált a Nagykörút, és a mellékutcákban is egyre-másra épültek a többemeletes bérházak, ezen a telken megállt az idő. Malártsik János asztalosmester épp csak annyit igazított az épületen, hogy lakni és dolgozni tudjon benne, befogadott néhány lakót is, de láthatóan nem szerette. Újra és újra meghirdette eladásra, sőt belement volna a cserébe vagy a hosszabb távú kiadásba is. Mintha a hely szellemét idézte volna meg akkor, amikor 1913-ban a következő szöveget adta fel a lapokban: „ipari célokra, különösen tejnagykereskedésnek igen alkalmas, földszintes ház eladó”.
Tejnagykereskedés? – csodálkozik el az ember, ahogy maga elé idézi a nyüzsgő Körutat meg a Baross utca sűrű forgalmát. Pedig nem volt rossz gondolat, mert a Józsefváros még ekkor is a pesti tejtermelés központja volt. Arról persze már szó sem volt, hogy mint negyed századdal korábban, a fővárosban elfogyasztott tej egyharmadát helyben is termeljék meg, de még 1923-ban is számba vettek 1300 tehenet, amelyek a Teleki tér környéki istállókban ropogtatták a szénát.
De Malártsik Jánosnak sajnos egyetlen tejkereskedőre sem sikerült rásóznia a néhai milchmann házát, így aztán ott ért véget az ő története is. Előbb olcsón kapható asztalos szerszámokról, majd üzletmegszüntetésről szóltak a hírek, végül 1915 nyarán arról, hogy Malártsik Árpád, Dezső, János és Margit megörökölte az épületet. A földszintes ház meg a raktározásra használt műhely és istálló ezt követően még egy évtizeden át romlott a család tulajdonában.
Hogy hogyan lett belőle végül kottás ház? A hosszú történetben most jutottunk el a megfejtésig. 1926 októberében 350 millió, erősen inflálódott koronáért megvásárolta ugyanis a közeli Szigony utcában élő Pertis János, három évvel később pedig engedélyt kért egy emelet ráépítésére. Márpedig Pertis János zenész volt: igaz, nem operaszerző, hanem cigányprímás.
C, E, G, G, Fisz, G, A, G… Húsz éve dúdolgatom magamban, amióta csak a józsefvárosi utcát járva felfedeztem ezt a két ütemnyi dallamot. Mindig olyan szép líraira vettem: parlando, patetico. A fene sem gondolta, hogy ez egy úgynevezett gyors csárdás! Amikor rájöttem, hogy a házon az emelet és így a kotta is Pertis Jánoshoz köthető, Saly Noémi segítségét kértem – mint a kávéházak és a kávéházi zene kiváló ismerőjéét. Ő pedig azonnal rávágta, hogy ez „A faluba’ nincs több kislány, csak kettő”, esetleg a nagyon hasonló „Zöld erdőben terem a mérges kígyó” első két taktusa.
Az utóbbi a szakértők szerint egyértelműen népdal. Az előbbit magyar nótának tartják, de annak igazán érdekes. Van, aki szerint Radics Béla szerzeménye; 1934-ben a szerzősége kérdés volt az Ifjúsági Testnevelés című szaklap III. Szellemi Olympiászán, a megfejtés pedig úgy szólt, Bodrogi Zsiga alkotása; két évvel később pedig, amikor a rádióban játszotta Bura Sándor cigányzenekara, nem a nóták, hanem a népdalok között sorolták fel. És ami ugyancsak figyelemre méltó, hogy 1926 előtt sehol sem említik, akkor viszont – a jelek szerint legalábbis – annyira népszerű lett, hogy még apróhirdetés jeligeként is rendre felbukkant. Játszották a kávéházakban, az éttermekben, születtek rá szövegvariánsok, adta a rádió. És mindez egy olyan korban történt, amikor röpke két évtized alatt húszezer új magyar nóta született!
Hogy végül is mi köze volt ehhez a dalhoz Pertis Jánosnak? Az előzmények ismeretében talán megértik, ha inkább azt mondom: fogalmam sincs. Azt viszont tudom, hogy a jeles cigányprímás mindössze egy évtizeden át élvezhette a megnagyobbított, megszépített ház kényelmét – 1939 nyarán az immár Vajdahunyad utca 7. alól kísérték őt utolsó útjára. A kottás házat, ahol – a kinagyított régi fotón most már ezt is látom – az egyik puttó hegedül, a másik bőgőzik a vakolatból rótt kotta mellett, Pertis János gyerekei örökölték. A két zenész fiú közül Jenő itt is élt, Pál a közeli Práter utca 44/a-ban lakott, amíg 1947-ben, alig túl a negyvenen ő is el nem hunyt.
Hogy Pertisék eladták-e a házat vagy egyszerűen államosították alóluk, arról nem maradt fenn adat. Meglehet, épp az erkélyes plusz emelet miatt találták köztulajdonba vételre érdemesnek. Mindenesetre a világlátott, Európában számos helyen ünnepelt Pertis Jenőnek a háború utáni években nem ez lehetett az egyetlen problémája. Habár a pincéből éppen csak kiszabadulva már 1945 áprilisában muzsikált a romos József körúton, a bedeszkázott ablakú Kék Duna kávéházban, augusztusban az igazoló bizottság előtt találta magát. Holmi pénzelosztási nézeteltérés miatt citálták oda, és mivel az ítélőszék szerint nem tanúsított szociális magatartást, vezető állásra alkalmatlannak nyilvánították. Valaki pedig menten odarikkantotta neki: „Te maar csak kontraas lehetsz!”
De Pertis Jenő persze prímás maradt, az ő zenéjére mulatott esténként a pesti elit a Kis Royalban és a Fortunában, annak ellenére, hogy mint az amerikai Szabadság írta: „ujjai a vonóktól, a hangfutamoktól, a hegedű folytonos érintésétől, a belefeledkező játék szenvedélyétől olyannyira felrepedtek, elhasználódtak, hogy azokat már meggyógyítani többé nem sikerült. Megsérült, beteg, fölrepedezett ujjakkal játszott az utolsó években; keze már-már elfogyott a muzsikában.”
1971 májusában ötven zenész kísérte a rákoskeresztúri ravatalozótól a sírjáig. Végigmuzsikálták az utat, de volt egy nyolc jegyű hangsor, amely egészen biztosan nem röppent föl a hangszerekről. Az a friss csárdás ott maradt a házfalon, egészen a bontásig.
