Már azt hitte, sosem csinál nemzetközi karriert, amikor 1971. május 21-én a nyugatnémet slágerlista élére került Butterfly című dalával, és ott maradt tizennégy hosszú héten át, augusztus 20-ig. Az NSZK ugyan nem volt a rock és a beat hazája, mégis figyelemre méltó, hogy a kétmillió példányban elkelt kislemez máig a kilencedik helyen áll a német örök rangsorban (tizedik a Bee Gees klasszikusa, a Massachusetts).
Ám az örmény apától és korzikai anyától származó, Rio de Janeiróban felnövő Gérard akkor futott be igazán, amikor – 1971. október 24-én – a Pillangót a 11. helyen jegyezték Nagy-Britanniában, ráadásul a szám tizenkét hétig az első számú európai listán maradt. (Az előmenetelnek jót tett, hogy a francia nyelvű eredeti után a dal angol verziója is elkészült.)
Szintén 1971 októberében jelent meg Szécsi Pál első nagylemeze, a Hagyjuk, szívem, amelyen az A oldal legelső száma a felejthetetlen Gedeon bácsi volt. A sámlin reszkető fő hajszobrásszal mindenki azonosult, ellentétben Józsi (nem Rózsi, Józsi) nénivel, akiről így dalolt Szécsi: „Józsi néni, Józsi néni, ne tessék a gangra ülni! / Józsi néni, Józsi néni, meg tetszik majd egyszer hűlni.”
Lehet, S. Nagy István e kevéssé költői szövege nyomán határozta el az énekes, hogy maga ülteti át magyarra Gérard számát. Volt ideje tűnődni a sorokon, mert 1971 novemberében – kolleginája, a kitűnő hangú Bencze Márta társaságában – teherautóval karambolozott; a dunaújvárosi balesetben kulcscsonttörést szenvedett, sokáig gyógyult. Majd 1972-ben lemezre énekelte a Butterfly magyar változatát Kismadár címmel, és hamarosan ez a felvétel vezette a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat eladási listáját.
A lajstrom ötödik helyén is Szécsi állt a Domenico Modugnótól átvett A távolléttel (La lontananza). Feldolgozásai amúgy is rendre sikerültek: országos sláger lett 1968-ban a Talán sok év után (eredetileg: Canzone per te, előadta: Sergio Endrigo), 1969-ben az Én édes Katinkám (Lajtai Lajos és Békeffi István 1932-ben bemutatott Régi Orfeum című operettjéből), 1970-ben az Egy szál harangvirág (Ion Ivanovici román zeneszerző A Duna hullámain című keringője) és a Kósza szél (L’arca di Noé, Sergio Endrigo), 1972-ben a Carolina (a Hep Stars elnevezésű svéd zenekartól), 1973-ban az Adagio (Tomaso Albinonitól vagy Remo Giazottótól, a zenetudósok máig tűnődnek a szerző kilétén) és a Mint a violák (Come le viole, Peppino Gagliardi).
Ezekben az időkben mondta Szécsi: „A mi munkánk nem nyugdíjas állás. Mégis a színpadról szeretnék nyugdíjba menni.” Majd lemezei hirtelen eltűntek a boltokból, a rádiókabaréban pedig arról vicceltek: „A kismadár megtollasodott és elrepült.” Ez annyit tett, hogy Szécsi korongokat készített Paul Moro néven az NSZK-ban, ahol megpróbált letelepedni, ám nem sikerült áttörnie. (Korábban Lengyelországban is élt, miután feleségül vett egy varsói modellt. Hase Maria Grazyna ma is él, 85 éves.)
A Csak egy tánc volt, a Szeretni bolondulásig, a Szereted-e még, a Kék csillag vagy a Két összeillő ember azelőtt ünnepelt előadója hazajött tehát a szövetségi köztársaságból, és 1974 elején azt panaszolta legújabb hazai felvételén: „Bús szívből énekelni édesen oly nehéz.” Majd 1974. április 30-án – alig harminc évesen – öngyilkos lett, akárcsak 1972 karácsonyán második nagy szerelme, az életének negyven esztendősen véget vető szuggesztív színésznő, Domján Edit, minden idők legragyogóbb Josefája magyar színpadon. A Madách Kamara olyan sikerrel játszotta A bolond lányt, hogy annak írója, Marcel Achard is eljött az ötszázadik előadásra, amelyet 1970. február 27-én tartottak.
Mind a művésznő, mind az énekes halála mélyen megrázta a magyar társadalmat. Abszurd vagy sem: az állami gondozásban, árván felnőtt, majd manökenként is foglalkoztatott Szécsi sírjára a hölgyrajongók még befőttet is vittek évekig.
