Kultúrváróterem. Nézegetem a szót az álmos vidéki kisváros vasútállomásán, korán reggel. Régi, kopott, festett betűkkel van odaírva, mintha még látszanának a robusztus pemzlinyomok, amiket hajdan akkurátusan festett fel az ezzel megbízott.
Furcsa szó. Arra utal, mintha lenne egy külön váróterem, ahová beülhetnek a viselkedni tudók, akik nem hányják szét azonnal a négy bőröndöt ötfelé, nem fekszenek cipőstől a padra, nem dobálnak be cigarettacsikket a kukába, és nem beszélik meg oly’ emelt hangon az előző nap történteket, hogy azt talán még a forgalmista is hallja három helyiséggel arrébb.
Csakhogy a terem zárva van. Üvegajtókkal és ablakokkal határolt terület, ahol ugyanúgy székek és padok vannak hevenyészett rendben, mint idekint. Lusta voltam felállni s megnézni, vajon mi van kiírva a mi részlegünkre, van-e egyáltalán bármi megkülönböztető jelzése, vagy ez afféle átlagos, egyforma, mindenkire vonatkozó épületrész, amit nem kell külön névvel illetni.
Gyerekkoromban két vasútállomás mellett nőttem fel. Az egyik a szalajkai erdei kisvasút volt, melynek tőszomszédságában iskoláskoromig laktunk, a másik a falu „nagy” vasútállomása, aminek a fejlődését, majd leépülését évekig néztem félig-meddig kívülről.
Azért csak félig-meddig, mert az állomásfőnök lányai benne voltak a „bandánkban”, így aztán olyan helyekre is bejutottunk, ahová földi halandó nem.
A treppen ott volt például az olajszagú nagy raktár, amit hatalmas, súlyos vasajtókkal védtek a betolakodók ellen, de ha időnként kitárult előttünk ez a kapu, odabent megannyi színes csodát láttunk. A régi gőzmozdony ilyen-olyan darabjait, olajosan csillogó csavarokat, összekötő elemeket és ki tudja, mit még, amit akkor felismerni nem tudtunk. Ha a forgalmista időnként máshova tekintett, egy hosszú létrán, amit kívülről íves bordák védtek, a lapos tetőre is feljutottunk, s onnan még talán a Bükk-fennsík elnyújtott platója is jól látszott. És ritkán, tényleg csak nagyon-nagyon ritkán be lehetett lépni az állomásfőnök irányítóközpontjába is, ahol hatalmas karok intézték a vágányok ide-oda váltását, fények villogtak egy nagy táblán, és ott volt az a helyes, tányéros sapka, amitől Tivadar bácsi arca kétszer olyan komoly lett, mint nélküle.
Az én kis falumban egyetlen váróterem volt csak, az volt ráírva, ilyen egyszerűen: váróterem. Így aztán emlékeim sincsenek arról, milyen lehet, amikor ez önmagán túlmutatva „kultúrrá” változik, mit kell ahhoz elérni, mit kell teljesíteni, hogy egy ilyen helyre bejusson bárki, miközben mélán várakozik a Mezőkövesd–Miskolc-járatra, hogy vágányzár miatt végül átszállással jusson el majd Kassára. Az utazóközönség vegyes, kisnyugdíjas kirándulócsoport ugyanúgy van itt, mint munkába induló tanárnő, nagyvárosi kórházban a férjét látogató asszony. Csendesen, ha lehet így fogalmazni: kulturáltan üldögél mindenki. Talán a táblát sem veszi észre, ami szerint ő ezen innét van, és noha a viselkedésének megfelelően amott kellene ülnie, mégis ideát ragadt.